You are currently viewing Őrült vagyok, aki imádja a rockzenét, a sört és a szerelmet

Őrült vagyok, aki imádja a rockzenét, a sört és a szerelmet

Vannak őrült dolgaim. Ezt beismerem. De nem úgy, mint ahogy a bűnöket szokás.

Nem lehajtott fejjel, komor arccal. Nem. Mert ez Én vagyok. Most az egyszer nagy betűvel. Igen.

Nem nagyképűség, hanem a saját hitem magamban.

Abban, hogy nekem igenis ilyennek kell lennem és nekem igenis jogom van hozzá, hogy szeressem ezért magam. És a hitem abban is, hogy akik számítanak, majd szeretnek így is.

Mert bárhogy is próbáltam más lenni egész életem során, csúnya árat fizettem érte. Igyekeztem elnyomni a valódi énem, mert azt gondoltam és tapasztaltam is, hogy így nem fogadnak el , hogy így nem felelek meg a társadalmi „normáknak” . Persze az sem segített, ha néha szabadjára engedtem lelkem vágyait, egészen mostanáig, amikor is egy angyallal találkoztam, azt hiszem…

Maga a béke jött volna el? Számomra már biztosan. Lelkem angyala Ő. Vagy csak gyermeteg énem megint képzelődik? Nem képzelődhetek többé.

Hiszen azt mondta:  „Higgy magadban!”

Furcsa nem? Olyan szavak ezek, melyeket nap mint nap hallunk, olvasunk itt-ott. Mégis e szavaknak talán csak parányi töredéke ér valóban célba. Onnan tudom, hogy sokan mondták már nekem.

Ó mennyiszer és mennyien! Még a saját családom is. Mégsem hittem el, hogy nekem hinnem kell magamban.

Azt gondoltam, a lényeg, ha a szeretteim hisznek majd bennem, nekem csak szeretnem kell. És így saját börtönöm foglya lettem.

Na de HAHÓ! Tudom, őrültség meg minden, de most szabadultam. Hahahaha.

És őrült vagyok, aki imádja a rockzenét, a sört és a szerelmet.

És ki nem állhatom a rózsaszínt, meg azt sem, ami velejár. Nem ünneplem a Valentin-napot sem, mert egy majmolás és álszent hülyeségnek tartom. Persze tisztelem mások véleményét, na de igazán őrülten szeretem kimondani, amit gondolok, ezért ki is mondtam. És imádom a szalonnát, a piálós és nem piálós „bulikat” is. Néha verekszem is, mert néha gyenge vagyok nem bántani.

Tudom én, nő vagyok
és ez nem a mindenki által elfogadott „viselkedési forma”.

Megeshet az is, hogy két vagy három személyiségem is van, mellyel a pszichológust is tutira kikészítem.

Néha igen gyorsan és felelőtlenül szeretek labdázni. Kedvencem a büntető dobás. Még akkor is, ha a szabályokra fütyülve el is túlzom hm… mindig.

Szokták volt mondani néha, hogy okos és intelligens is vagyok. Nem tagadhatom igazán, mert tán hazudnék akkor, de sosem voltam jó tanuló, még úgy sem, hogy minden képességem meg lett volna hozzá. Azt hiszem, csak azért alakult így mert

az élet jobban érdekelt.

Az az élet, ahol a Pitagorasz-tétel is csak egy semleges hülyeségnek számít. Hasztalan. Az az élet, amelyet kerestem mindig is és még nem értek most sem tán, azt az iskolában nem ismertetik velünk. Ott senki nem mondta, hogy mennyi rossz és beteg lélek él a világon és , hogy én is egy leszek majd közülük.

Mégis tudom már és így vagyok jól.

Nekem nem számít a neved, sem a pénztárcád, sem az, hogy öltönyös aktakukac vagy-e épp vagy egy utcaseprő.

Nekem az elmém gazdag és a lelkem szeret szeretni.
Őrülten.

Néha még úgy is, ha tudja, halál volt születése, mely pusztulást hoz végtelen. Engem nem bánt a halál, mert én kergetem majd részegen. De vajon meghalhat-e az, mi sosem élt igazán…

Nem értitek. Én sem mindig. Annyira kusza és kettős bennem minden, mint egy világháború, mely szünet nélkül rombol és nincs erő mely győzhetne ellene. Ha csak nem… Higgy magadban. Célba talált, mert egyszerre szólt háborgó lelkemnek és zavarodott elmém minden lakójának.

Tuti, ez az angyal is beteg ott legbelül. Ezt éreztem, mikor loptam is lelkét éhesen. Hiszek magamban.

Tudom már, mit akarok és el is fogadom azt.

És megkísérlem majd beteljesíteni mire elmém, lelkem és egész lényem vágyik már régóta. Szabad leszek.
Mert most már hiszek az érzéseimben és bízom is bennük. Ezért megnyomom a piros gombot, készülj, ha érted, mire várj. Nem vagyok szociopata gyilkos, hisz csak úgy ütök, ha bántanak.

Bár van, hogy elméket egészítek ki, majd lelkekből veszek el könyörtelen. És most… most elég őrült vagyok hozzá, hogy elfelejtsek szeretni s élni.
Visszatérek az „iskolapadba” megtanulom azt a rohadt Pitagorasz-tételt és olyan leszek, mit vártok tőlem.

Csak aztán… nehogy így se legyek jó.
Senkinek…semmire…soha.

Nehogy kiderüljön, hogy mit Ti hisztek, az nem is olyan jó. Hiszen ismerjük be végre: „láttam egyszer és ismerem” na így gondolkodni „síp síp” nem jó. Mert

ha zakkant is vagyok,
tudom az élet, csak egymást
őszintén elfogadva lenne igazán ragyogó.

És én őrült vagyok, mit tudhatok ezekről, értem én.
Na, de egy őrült beismeri-e magáról, ha az? Na ezt kérdem utoljára.
N. Jennifer
(kezdőkép: Unsplash)
Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?