Rád gondoltam

Január. Hideg, barátságtalan tél. Minden havas, saras, csúszik.

És tetejébe reggel nem sikerült túl jól átgondolni, miben is akarok elindulni… Nem biztos, hogy ebben a tíz centis sarokban kellett volna lefutni a két munkahelyem közti távot. Na de, most már mindegy. És akkor is szép ez a csizma.

Biztosan neki is tetszene… 

Atyaég… Ez már a hatodik telem nélküle.

Mikor is jutott eszembe utoljára? Ahogyan törnek fel a régi emlékek, úgy lassulnak a lépteim. 

Még mindig sajog a lelkem, ha rá gondolok, de ez már nem az az éles fájdalom, ami teljesen megbénított az első időkben. Most már csak valahonnan a mélyből, tompán fáj.

De nem örülök neki… Mintha ezzel is csak távolabb került volna, hogy már fájni sem tud rendesen a hiánya. 

Rettenetes szomorúság ül a lelkemre.

Elhagytam.

Életem legnagyobb hibáját követtem el.

De elkövettem… Most már csak előre tudok menni, hátra nem.

Erre a gondolatra a lábaim megállnak. Kész. Nem engedelmeskednek a józan észnek. Hiába sikítozza belül a precíz énem, hogy elkésünk!!! Kit érdekel!

És akkor… Egy lágy fuvallat a hideg fagyos levegőben, a semmiből magával hozza az illatát.

Meglepett hitetlenséggel kapaszkodom bele… Itt van, nem enged el ő sem…

A frászt nem enged el!

Én nem engedem el őt!

Hiányzik. A telefon már a kezemben… Csak pár sor, csak egy üzenet…

De győz a valóság: a pici két éves lánya, a felesége. Visszacsúszik a telefon a zsebembe, és a lábaim elindulnak újra.

Elengedem.

El tudom engedni.

Veszítettem pár percet, de furcsamód tele energiával folytatom az utamat a csúszós, latyakos, barátságtalan januárban.

Fohászkodom a boldogságáért, hogy jelen tudjon lenni a boldog pillanataiban… Ne úgy, ahogyan én, szellemként, vágyakozva, nem megbocsátva magamnak egy rossz döntést…

De a rossz döntés is döntés! Meghoztam, itt vagyok, és nem büntethetem magamat miatta örökre! 

Meg amúgy is… Honnan tudhatom én, hogy rossz döntés volt?

Ki tudja, mit kell megtanulnom még,

ki vár rám, mi vár még az életemben?

Érzem az illatát, érzem, hogy kitörölhetetlenül az életemhez tartozik, örülök neki és megértem végre, hogy tudom szeretni magamat, miatta.

Mert ő is szeretett. Meg amúgy is, a csizmám is szép.

Hát akkor pedig nincs más hátra, mint előre!

Boldog leszek, érzem.

Talán már az is vagyok.

Olvasói levél

 

One thought on “Rád gondoltam

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük