Beszélgetni kezdtünk, egyre többet és többet, minden nappal egyre jobban közelebb éreztelek magamhoz. Szerettem veled lenni, de közben féltem, hogy elveszítem önmagamat, azt az erős nőt, akivé az évek során váltam.
Falakat emeltem magam köré bízva abban, hogy soha senki nem fogja ezeket lerombolni, mert eleget csalódtam már a múltban és már senkiben sem bíztam. Ezért védekezni próbáltam és nem engedtelek közel magamhoz.
Megszakadt a kapcsolat…
Majd újra visszatértünk egymáshoz, legalábbis én ezt hittem. Napról napra többet akartam belőled, a falak szép lassan ledőltek, veled képzeltem az életem. Jöttél, ott voltál, szerettél, de nem úgy ahogy én téged. Nekem kevés volt az a pár óra belőled. Akárhányszor kiléptél az ajtón azon gondolkodtam, hogy most talán beférkőztem annyira a szívedbe, hogy sose kerüljek ki többé onnan és te is engem válassz.
Teljes szíveddel, úgy ahogyan én téged…
Teltek a napok együtt, aztán külön, majd pedig eljött a több hónap távollét. Az utolsó találkozáskor te nem tudtad, de én igen, hogy ez az utolsó alkalmunk együtt és el kell engednem a kezed. A kezed, amelyet sosem fogtam meg igazán… Felkészültem rá, de mégis villámcsapásként ért amikor rájöttem, hogy mi már többé nem leszünk egy pár.
Soha nem is voltunk azok…
Az fáj a legjobban, hogy más sosem láthatta, mi milyen boldogok lehetnénk együtt.
Tudtam a lelkem mélyén, hogy ezt nem fogjuk túlélni és többé sosem találunk egymáshoz. Azt mondtad szeretsz. Majd teltek múltak a napok és rá kellett jönnöm, hogy mindig is a tettek döntenek és nem a szavak. Te már nem kerestél engem. Lemondtál rólam.
Szerettelek, mindenkinél jobban. És talán még mindig szeretlek. Még most sem tudom, hogy te mit éreztél, mert sosem mondtad…
Megkérdezném, hogy mi van most benned, mit érzel, de tudom, hogy nem azt a választ kapnám amit szeretnék. Így csendben hallgatok és várom, hogy teljen az idő. Tudom, hogy számodra mindig az a nő leszek, aki mellett a legtöbbet hibáztál és, aki a legrosszabbat hozta ki belőled. Pedig tudnod kellene, hogy a legcsodálatosabb ember vagy akihez közöm volt.
Nem beszélünk, talán már sosem fogunk. Talán te már a következő nagy szerelmet várod az életedben, miközben én még mindig a múltban élek és reménykedem, hogy egyszer rájössz és visszatérsz hozzám, mert tudod, hogy összetartozunk és együtt lennénk a legboldogabbak.
Kiléptél az életemből és jól bezártad magad mögött az ajtót, hogy esélyem se legyen utánad menni. Sokáig szerettem volna, hogy az ablakodon leguruló utolsó esőcseppről is én legyek, aki eszedbe jut, de tudom, hogy te már túlléptél, nem gondolsz rám, talán eszedbe sem jutok már és így nekem is túl kell lépnem.
Fáj, hogy már nem keresel, hogy úgy kitöröltél az életedből, mintha soha nem is léteztem volna.
De ne aggódj, jól leszek, csak azt szeretném, hogy tudd, senki nem fog még így szeretni, mint én téged. Nem élhetek a múltban. Fel kell építeni magamat újra meg újra azokból a romokból, amit te hagytál magad után. Még nagyobb falat építve magam köré, mint amekkorát neked sikerült lerombolni.
Elengedlek, találd meg a szerelmet és szeress te is valakit úgy, ahogy én szeretlek téged. Légy olyan boldog, amilyen boldog én szerettem volna lenni melletted. Kívánom, hogy úgy feküdj le valaki mellé, hogy érezd, ő a te mindened, a másik feled. Ugyanazt érezd, mint én amikor melletted aludtam.
Egy részem mindig veled marad. Köszönöm, hogy voltál. Kár, hogy már nem vagy.
Csak arra kérlek, ha pár év múlva találkozunk, ne gondolj úgy rám, mint egy hibára. Mindketten tudjuk, hogy nem voltunk azok egymásnak. Annál sokkal többet adtunk egymás életének. Egy keveset, de egymáséi voltunk, talán én már soha nem is leszek másé…
Eszter
(kezdőkép: pixabay)
