Senki nem ölel

Miért?

Miért kell egyedül lennem?

Mi az, amiért ezt mérte rám a sors, vagy karma, vagy nevezzük, aminek akarjuk…

Azt mondom, jó egyedül… Azt mondom, legalább nem kell alkalmazkodnom…

Azt mondom, boldog vagyok…

De nem igaz.

Mindenkinek hiányzik valaki. Valaki, aki úgy öleli át, hogy a szíve belesajdul a szeretetbe. Abba a szeretetbe, amit érez attól, hogy fontos és szeretik…
Igenis, hiányzik ez.

Hiányzik, hogy feltétel nélkül elfogadjanak,

minden kis hülyeségemmel.

Minden szeretetemmel, amit adni tudok.

A két lányommal, akik a legfontosabbak, természetesen.

Szeretném érezni, hogy fontos vagyok.

De nem kellek… Senkinek. Én meg már nem is erőlködöm.

Mert “jól vagyok”, köszönöm.
Mert ez van.
Mert elfogadom.

Csak jön egy egyedül töltött este, egy kis bor, és könnyek. Könnyek, amik megállás nélkül ömlenek.
Mert EGYEDÜL VAGYOK.

Nem akar átölelni senki. Nem vágyik rám senki.

Nem érdekel senkit, hogy mi bánt, vagy mi fáj, vagy mit is szeretnék…

De majd holnap reggel minden jó lesz.

Újra jól leszek. Újra szeretni fogom az egyedüllétet.

Szeretnem kell, hiszen ebben élek.

Yvon

 

2 thoughts on “Senki nem ölel

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük