Senki sem hatott még így rám, ekkora erővel

Történt egyszer… A világ épp egyenesedni látszott. Új életcélokkal, talán jobb lesz érzéssel…

Jött.

Mellém ült, szórakoztató volt. Ahogy teltek a hetek, egyre vonzóbbá vált.

Imádtam a humorát. Aztán jött a kijózanító érvsorozat: fiatal, egyenesben van az élete. ,,Ne okozz fájdalmat senkinek, főleg ne magadnak, neked most jó… Nem kell lelki probléma…”

Aztán teltek a hetek és csupán azt érezem, hogy szükségem van a közelségére. Minél többet beszéltem vele, annál barátibb, mélyebb lett minden. Tetszett a gondolkodása, az életszemlélete, minden, ami Ő!

Igyekeztem felszínesnek mutatkozni, de valami sodort felé.

A közöny volt az egyetlen fegyverem

– na meg a régóta bevált módszer: elnyomni munkával.

Bevált egy időre.

Már szabadultam volna ebből a sehová nem vezető, csupán számomra köteléket jelentő valamiből. De kérte, maradjak. Az agyam nem akart, de… És a DE nyert. 

Maradtam még három hónapig. Vele. Minden percét imádtam. Nem érzések miatt, hanem, hogy van, létezik.

Olyan, mint én. Sosem hittem…

Nehéz ügy.

Ott erős, ahol gyenge vagyok… Hihetetlen.

Együtt hazafelé csak néztem a kezét, amit annyiszor meg szerettem volna érinteni, de nem lehetett. Átölelni, odabújni… Hiba másba kapaszkodni, de nem tudok nem így tenni. Ritka kincs, amit nem értékelnek eléggé…

Aztán egyre könnyebben távolodtam tőle. Ki kellett bújnom a hatása alól. Szépen ment is.

Aztán jött a sors, egy esti program véletlenszerűen

egymás mellé sodort minket.

Senki más, csak mi ketten.

Erős vagyok már, sima ügy... Aha. Sör, sok sör… Azok a gyönyörű, zöld szemek…

És az a hatalmas erejű vonzalom, amiről azt hittem, csupán én érzem, utat tört magának. Már nem csak vágyakozás maradt az érintése, a csókja, az ölelése. Ott volt velem vonzalmam tárgya és ugyanazt érezte, amit én. Egy este, amivel nem tudtam betelni.

Másnap nincs mérhetetlen boldogság, de ismét nőnek érezhetem magam, vele. Tőle lett kerek minden az életemben.

Imádtam az érzést, ezt az új állapotot. Senki sem hatott még így rám, ekkora erővel, hogy képtelen legyek kordában tartani.

Ismerve őt, tudtam, hogy számára ez nem a helyes út…

,,Nekem más céljaim vannak, lelkifurdalásom lesz, zárjuk le.”

Majdnem balesetté fokozta le azt, ami köztünk volt…

Mert az ész és a logika szerint ez a vonzalom hamarosan lebukáshoz vezet.

Tekintsük egyszeri dolognak. De a kémia attól még nem múlt el közöttünk, csak igyekeztünk taposni a féket – mert ha a sors akar majd valamit, akkor mi hiába ellenkezünk, mondta.

Hát akart. Próbáltam okosan csinálni, jöttek a barátaim, neki is… Sörözés, és ismét az az őszinte tekintet, ami árulkodott…

Ott tartottunk, ahol pár hete. Talán még nagyobb szenvedéllyel fűtve. A sors – vagy a legyőzhetetlen kémia – az ész érveit semmibe véve ismét győzött.

És a másnap: már nem akartam ellene harcolni, csak elveszni a zöld tekintetében. Kell nekem, szükségem van rá!

De jött a szavak és a szem ellentmondása, jött a magyarázkodása, a felsorakoztatott indokok. A nem akarlak elengedni reggelig előző éjjel, aztán másnap a nem lehet érzés, a sok-sok kimondatlan gondolat, amire annyira vágytam, de pusztán a szeme árulkodott. Fájt ez a kettősség.

Marad nekem a zene, amiről mindig eszembe jut. Tudom, hogy vannak dolgok, amikről én is eszébe jutok, de sosem vallaná be, mert az nem az ő útja, neki nem erre kell haladnia, ha belepusztulna sem.

Igaza van, de miért nem érthetem, mi zajlik benne??

Sosem a szavaknak hittem, hanem a tekintetnek.

Az teljesen mást mond nála…

A logika, az ész??

Mi a valós, az első, gondolkodásmentes cselekedet, vagy az átgondolt, tudatos lépés? A csók, amit őszintén viszonoz, amikor váratlanul kapja, vagy a kicsikart, tudatos „puszi”, amit az ész ad?

Nála az első lépés az őszinte. Ami átgondolt, tudatos, már nem nekem szól, hanem magának.

Ő számomra a mágnes.

Szükségem van rá, a jelenlétére az életemben.

Nem tudom mi ez. Nem szerelem, ilyen érzés nincs egyikünkben sem – de mi? Miért olyan lehetetlen az elengedés?

Nem akarom, hogy ne legyen. Na meg a sors, ami nem enged minket egymás közeléből…

Csak az egyikünk mondaná, hogy ne keress: az a vég. A véget nem érő vonzódás, az érzéki csókja, a szenvedélye, amit belőle kaphatok….

Szükségem van rá.

Bármeddig… Akárhogyan.

E=mc2

vagyis a „nyugalmi energia”

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük