Szakítás után

Félt. Nem a magánytól, nem is a kudarctól.

A fájdalomtól. Attól a bizonyos első 24 órától.

Tudta, hogy el kell engednie ezt az érzést. A félelmet. Kedvenc regénye ‘mantráját’ mondogatta magának: ,,a félelem a kishalál”…

Belegondolt, hogy az élet más területein mennyire pozitívan tud gondolkodni, mennyire bizakodóan.

Ha állásinterjúra ment, meg se fordult a fejeben a nem lehetősége.

Ha bement a műtőbe dolgozni, tudta, hogy minden menni fog.

Nem volt benne a félelemnek ez a jeges, görcsös, mindent elborító érzése.

Újra és újra visszapörgette a beszélgetéseiket…

A sok biztató dolgot, amit a férfi mondott neki. Úgy kapaszkodott beléjük, mint egy fuldokló a mentőövbe.

Tudta, ha összetörik is a lelke, elmúlik. Beforr.

Mint egy seb.

Csak a heg fogja emlékeztetni, hogy egykor megtörtént.

Csak a fájdalom, a tőrdöfésszerű fájdalom ne lenne… 

Molly

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük