Szemeid kékjébe merülve várok, lehet, hogy éppen rád!

Ismered az érzést, amikor kihúzzák a biztos talajt a lábad alól? És tudod, mi történhet ilyenkor? Zuhansz… Vagy szárnyalni kezdesz, mert valaki új fuvallatot küld a szárnyaid alá.

Pontosan ez történt, lassan fél éve már. Minden szuperül alakult, évfordulós vacsi, séta a parkban, majd a korántsem romantikus mondat, amit senki nem akar hallani:

“szerintem szakítanunk kellene.”

Összetörtem, sírtam, könyörögtem, de süket fülekre találtam.

Aztán jött a gyönyörű idegen, tengerkék szemmel, csokibarna hajjal, markáns állkapoccsal, törődéssel, és belülről áradó kedvességgel, és megnyugodtam. Visszajött mellette valami kis boldogságszikra, amiről úgy gondoltam, teljesen elveszett belőlem. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolog, de már nem reméltem semmit, nem bíztam, és nem akartam görcsösen kicsinyes képzetekbe kapaszkodni, mert megint én törtem volna össze. De ő továbbra is óvatos, figyelmes, érdeklődő volt, közelebb és közelebb kerültünk, gyakrabban találkoztunk.

Aztán mikor végre át tudtam volna lépni azt a határt, ami a szívem védvonalát nyújtotta, valamiért mégis meghátrált… Azt mondta, “nem tudja, én mit szeretnék, nem tudja, hogy akartam-e nyitni felé,  így ösztönösen visszahúzódik, és most mint “csakbarát” figyel tovább.”

Mindeközben ott lebegnek a kávézások lopott pillantásai, amikor észreveszem, hogy figyel, majd hirtelen elkapja a tekintetét,  végül szelíden összemosolygunk. Ott vannak a gyengéd összeérések egy-egy séta közben, és ott van az az arcra puszi, ami valahogy mindig nagyon az ajkainkhoz közelire sikerül… és mégsem.

Talán még én nem vagyok kész tovább lépni, és ő ezt tudja, talán ő nem mer közeledni, vagy inkább egyikünk sem, nem tudom. De ha belenézek abba a kék szempárba, mintha az óceánba merülnék el, ahol a homokot fújó szél azt súgja, csak várj, megéri.

Dorina

(kezdőkép: unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük