Szépen ragyogtak a csillagok, mikor kiléptem az ajtódon

Tavaly nyáron merült fel az esküvő gondolata. Nekem persze eszem ágában sem volt menyegzőt tervezni, sem most, sem a jövőben, hiszen egy nehéz váláson voltál épp túl.

Derült égből villámcsapásként ért, mikor egyszer azt mondtad, hogy tartsuk meg az eljegyzést, majd utána az esküvőt.

A kimerítő válási procedúrád, és a volt nejeddel közös gyerek miatti feszültség okán én nem éreztem, hogy bármi komoly lépésnek itt lenne az ideje, de persze titkon, itt legbelül örültem neki, és nagyon vártam.

Teltek a hónapok, és csak vártam.

A váratlanul felhozott esküvői szándékod után fél év elteltével sem került sor a lánykérésre. Mikor felhoztam, te mindig hárítottál. Nem tudsz most ezzel foglalkozni, feszült vagy a gyerek lemondott láthatása miatt, vagy, mert nem akarsz még egy rossz házasságot.

Egy idő után már fel sem merült a dolog. Ahogy telt az idő, a kapcsolatunk is rossz irányba indult és kezdett elmérgesedni a helyzet.

Egyszer odáig fajult, hogy a hajamnál fogva fröcsögtél rám, miközben a fejemet nyomkodtad bele a matracba.

Sokkot kaphattam, mert sírni sem tudtam.

Te felém tornyosulva rám néztél, és kimentél a szobából. Pár napra rá elhagytalak.

Így visszagondolva nem azt sajnálom, hogy elhagytalak, mikor még szerettelek, hanem azt, hogy hozzád ragaszkodva elveszítettem önmagam.

F.N.

(kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük