Szeretni valakit, aki nem viszonozza… És eljutni odáig, hogy: ,,Már nem érdekelsz.”

Mindig ez a bűvös szó. ,,Utólag.”

Hogy is szokott lenni?

Utólag máshogy csinálnám. Utólag már nem bántanálak így, már nem hibáznék ekkorát.

Utólag rájöttem, hogy te vagy számomra az ideális és utólag rájöttem, hogy mindig is téged szerettelek úgy igazán.

Na ne mondd..!

Mit tudunk mi a legjobban? Szeretetéhségünk közepette

olyan embert szeretni, aki nem viszonozza.

Aki hárít.

Aki használ, hogy a tükörbe nézve reggelente elvakítsa saját, ragyogóan fénylő egója.

Akit igazán sosem érdekelt, milyen vagy valójában, aki csak akkor volt rád kíváncsi, amikor más épp nem ért rá.

Akire sosem számíthattál igazán, akinek egy reggeli már kötöttség, aki egy tipikus gyenge jellem.

Aki nem azért lett az életed része, hogy belé kapaszkodva megüld az élet hullámait.

Titkon mindannyian azt várjuk,hogy az ilyen “kapcsolatok” után visszaigazolást kapunk az élettől, hiszen nem értjük, vajon miért nem voltunk elég jók.

Titkon várjuk azt a bizonyos telefonhívást, várjuk azt a bizonyos üzenetet, azt az utolsó személyes találkozást, amikor látnánk, amint ragyogóan fénylő egója köddé válik.

Mikor látjuk, hogy lehullik az álarc, és legnagyobb bánatára a földre kényszeríti a saját lelke, hiszen azóta sem talált nálad jobbat, nálad ragyogóbbat, nálad szerethetőbbet és nálad odaadóbbat.

Azt gondolom, ez a fél perces sajnálatérzés után igazán léleksimogató tud lenni – a félmosollyal a szádat elhagyó, határozott ,,Már nem érdekelsz.” után.

Akkor, ott, baromira fáj, de utólag rájövünk, hogy az idő nem ellenünk, hanem értünk dolgozott.

Utólag rájövünk,

hogy hálásak lehetünk, hiszen gáz vagy sem,

ez pont így volt jó. 

Musa Dóra

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük