Szuperérzékeny vagyok, de már legalább nem halok bele

Minden túlzás nélkül állíthatom: a valóban szuperérzékenyek minden nap meghalhatnak egy kicsit, ha nem tanultak meg uralkodni az érzéseik felett.

És amíg nem teszik, addig minden reggel, amikor feljön a nap, azt fogják érezni: átok ül rajtam. Mert vannak átkok, amik nem az est leszálltával aktiválódnak, hanem a nap első fénysugarainál.

De nem kell, hogy ez a mese tragédiával érjen véget vagy egyáltalán baljós színezete legyen. Lehet olyan, mint egy varázslatos álom. Az egyetlen feltétele az: a főhős, a szuperérzékeny, megtanulja uralni rendkívüli képességét.

Én sem kértem. Csak kaptam. Vissza nem adhatom. Pedig volt idő, amikor nagyon szerettem volna tőle szabadulni. Ha megjelent volna előttem a dzsinn, hogy lehet három kívánságom az egyik biztos az lett volna: ne legyek már ilyen fenemód érzékeny.

Ugyanis már egészen fiatalon tudtam: más vagyok, mint a többi ember.

Mindig is utáltam a tömeget, sosem bírtam a konfliktusokat és túl sokat agyaltam. Viszont a lelkem mindig is tele volt színes, gazdag érzelmekkel. Ha öröm ért, ha bánat, azt ezerszeresen éltem meg.

Persze, eleinte jó érzéssel töltött el, hogy az érzelmek nyomozója vagyok. Elég ránéznem az emberre és azonnal észreveszem a mimikájáról, a gesztusairól, a hangszínéből azt, hogyan érzi magát. Minden egyes apró rezdülése árulkodik. Olyan, mintha képes lennék belé mászni, egészen a lelkéig hatolni és pontosan azt érezni, amit őt.

Megmártózom szíve tengerében és nem marad előttem titok. Csakhogy, mikor kiúszom a partra, a cseppek beleivódnak a bőrömbe és minden egyes lépéssel továbbviszem őket. Egy kis darabot az illetőből. És ez így megy minden egyes találkozásnál…

Ez rettenetesen megterhelő. Még akkor is, amikor sokáig úgy tekintettem magamra, mint egy szuperhősre, aki az empátiájának köszönhetően segít másoknak feltárni az érzéseiket, a problémáikat vagy egyszerűen megértést nyújt nekik. Ám nap végére a testem-lelkem kimerült. Sokszor úgy éreztem magamat, mint egy darab rongy, amit bepiszkoltak, azután teljesen kicsavartak.

Éppen ezért egy idő után felhagytam azzal, hogy nekem az a küldetésem: mindenkinek vigaszt kell nyújtsak. Segítenem kell másokat emócióik megfejtésében, mert én vagyok az érzelmek Sherlock Holmes-sza. Mert természetesen így gondolkodtam: ha már rendelkezem vele, miért ne használnám jó célra?

Ehhez még hozzájött a hírek és a közösségi média. Mivel vannak tele? Erőszakkal, kegyetlenséggel, fájdalommal. Az ellenségemnek sem kívánom, hogy meglásson egy haldokló gyermeket, egy halálra vert kutyát vagy egy földönfutó családot és sírásban törjön ki. Eljutottam arra a szintre, hogy éjjel-nappal szenvedtem. Képtelen voltam feltöltődni.

Folyton mások problémáin agyaltam. 

A világ sorsán és azon: én mit tehetnék.

Miután annyiszor meghaltam egy-egy szakítás, veszteség, tragédia, csalódás után és már előre gyűlöltem az előttem álló napot rájöttem: nem bírom tovább. Emiatt sokáig azzal próbáltam megóvni magamat, hogy elkerültem az embereket. Nincs több barátkozás, kedveskedés, mélyenszántó beszélgetés, ahogy lejöttem a közösségi médiáról is. Így viszont szörnyen magányos lettem.

Egyik életforma sem tűnt kívánatosnak. A teljes magány és a túlzott társasági élet sem. Meg kellett hát találnom az arany középutat és azt, miként tölthetem vissza azt a sok energiát, amit akarva-akaratlanul is átadok másoknak. De legfőképpen a gondolkodásmódomon kellett változtatnom. Hiszen senkin sem várja el tőlem, hogy helyette szenvedjek. Hiába aggódom halálra magamat az olvadó jégsapkák és a jegesmedvék sorsa miatt, ettől nem lesz nekik jobb. Ahogy a szomszéd halott férjét sem hozhatom vissza.

Nem lehet az a küldetésem, hogy beleroppanjak mások fájdalmába.

Hazugság lenne azt állítani: szuperérzékenynek lenni csak rosszal jár. Bár van egy nagyon sötét árnyoldala, de ha valaki megtanul uralkodni az érzésein, akkor egy új világ nyílik meg előtte. A csodák földje. Mert mások öröme ugyanúgy az én örömöm is. Ha valami jó ér, akkor azt kitörő boldogsággal fogadom. Nem esik nehezemre meglátni az emberekben és a környezetemben a szépséget.

Szuperérzékenynek lenni kiváltság és aki megtanul együtt élni vele, annak a világ egy izgalmas, pompázatos hellyé válik. Itt pedig sosem lehet magányos az ember. Ugyanis a szuperérzékeny emberek egyik kivételes adottsága, hogy hidakat építenek. Méghozzá minden élőlény szíve között.

Wadolowski-Balogh Orsolya

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük