Tényleg kellenek a nagy szavak?

Egy ideje emésztem magamat… Emésztem a lelkem, melyet olyan gondosan kemény páncélok mögé rejtve, az apró darabjaiból építek újjá.

Tagadok! Tagadom az érzéseimet saját magam elől is. Nem lehet! Nem adhatom át a félig összeragasztott, de még nem tökéletesen működőképes szívemet.

Nem állhatok előtted teljes valómban, meztelen, falaktól lecsupaszított tiszta lélekkel, nem mutathatom meg sebezhetőségemet.

NEM!

Az eredmény mindig ugyanaz: döbbenten eszmélek rá, hogy félek.

Mondhatok bármit, de akkor is ez az igazság: rettegek attól, hogy újra összetörök, hogy újra a lelkem sötét bugyraiba taszítanak és darabokra hullok.

De hetek óta tudom… Teljesen világos, még ha nem is merem kimondani neked és magamnak sem.

Tisztább fénnyel ragyogja be a szívemet, mint egy forró, felhőktől mentes nyári nap sugarai.

De bátornak kell lennem, vállalnom kell a kockázatot és be kell vallanom, hogy: SZERETLEK!

Ökrös Zsuzsanna

(kezdőkép: Pixabay)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük