Tudom, hogy kihasználtál, de már nem fáj

Tudom, neked csak játék voltam. Semmi komoly, csak egy vicc, amin a barátaiddal nevethetsz.

Azon, ahogyan hitegettél, ahogyan sorozatban rúgtál belém a szavaiddal, az arroganciáddal.

Nekem viszont te voltál minden. Téged láttalak, érted tettem mindent, remélve, hogy majd meglátod bennem azt, amit keresel.

Akartalak, úgy éreztem rád van szükségem, hogy kiteljesedhessek. Futottam. Futottam utánad, míg a lelkem ki nem fulladt.

Nem is tudom mit szerettem benned… volt valami a hangodban, a csillogó kék szemeidben, abban a szívszaggató mosolyodban. Minden szavad elhittem, és te pontosan tudtad, mennyire könnyedén elhiszek neked mindent.

Egy eszköz voltam, és hagytam, hogy akként tekints rám, hogy használj, ahogy kedved tartja, nem törődve azzal, hogy minden érintés, minden szó egyre mélyebb és mélyebb sebeket vág a szívembe és időről időre összetör bennem valamit.

De már nem fáj.

A sebek begyógyultak, az irántad táplált érzelmeim elmúltak. Ha meglátlak az utcán, végignézek rajtad, de már nem úgy látlak, mint rég. És ez könnyedséggel tölti el a szívem.

Hisz már nem te vagy, akiért dobog. Már nem vagy nekem semmi, csak egy elfeledett emlék, amely úgy merül homályba, mint az álom, amelyet reggelre elfelejtünk:

tudod, hogy álmodtál valamit éjszaka, de képtelen vagy felidézni, mit.

Studt Enikő

(kezdőkép: pexels)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük