Tudom, hogy tudod, hogy a férjed megcsal. Igen!
Mindenki tudja, de te mégis úgy teszel, mintha sejtelmed sem lenne arról, miért ér haza később az amúgy is posvány állóvíz munkahelyéről.
Hogy miért telefonál folyton, mikor elmész mellőle.
Hogy az átmulatottnak mondott éjszaka után kipihentebbnek néz ki, mint valaha.
Igen, nagyon is tisztában vagy vele, hogy már nem úgy néz rád, hogy már nem úgy ér hozzád, arra gondolsz, veled ilyen úgysem történhet meg. És visszadugod a homokba a fejed.
Megnyugtatólag konstatálod, hogy te mindent tudsz a párodról, azt gondolod, ugyanolyan begyepesedett életet él, mint te, hogy ő is normálisnak tartja, hogy a kapcsolatotok öregedésével a nemi életetek is hanyatlásnak indult.
Pedig ezt csak te gondolod így (és te is csak a felszínen), ugyanis
kettőtök közül csak te nem szexelsz.
Te váltál azzá az unalmas, szürke, kertvárosi feleséggé, aki sütögeti a muffinjait, méregeti az ablakra a függönyeit, terelgeti a gyerekeket és mindennap kaját csomagol kedves hitvesének. És aki azt gondolja, hogy ennyiben ki is merül a boldog házasélet.
A posvány, amelyben hiszed magatokat, már rég csak a te dagonyázó élőhelyed, ugyanis kedves hitvesed továbblépett, neki már más kell: más kell, egy darabig…
Egészen pontosan addig, míg rá nem ébred, mit dob félre általad – de te azzal, hogy mindezt csöndben végignézed, csak tovább tolod őt a mindennapos félrelépés felé!
Nyugodtan hagyod a mocskot leülepedni az állóvízben, amelyben nyakig ültök.
Nem mered felvállalni az igazságot, nem mersz kiállni magadért, saját magatokért. Nem mered, vagy nem akarod előbányászni magadból azt a nőt, akit feleségül vett, aki voltál egykor, akibe beleszeretett.
Gyerünk, köpd ki a mérged, állj fel, védd meg magad!
Kiabálj! Ordíts! Veszekedj! Vállald fel az érzéseidet és ne egy hal légy a szatyorban!
Ez a te életed, vedd a kezedbe a sorsodat!
(kezdőkép: Unsplash)
