Újévi fogadalmaim az új életre, melyben már csak én leszek nélküled

Lelkem minden rezdülésével akartalak téged. Nem számítottak félelmek, józan érvek, sokszor még a szemem előtt zajló jelenetek sem. Nem akartam észrevenni, hogy nem ugyanazt akarjuk.

Csak hittem benned rendületlenül, mintha az életem függne tőle, hogy szeretsz-e. Persze nem függött… Csak én tőled, mert hagytam magam a sodrásban elveszni. Abban a felkavaró, mindent felforgató, összezavaró, pillangókat röptető, negédes áramlatban ringatóztam, ami elveszi az ember józan eszét is, és amit mások szerelemnek hívnak. Olyan könnyű volt beléd szeretni, elveszni benned. Csodálatos érzés, mikor szabadnak és erősnek érzed magad, miközben láthatatlanul kötöd magad valakihez.

Minden pillanatban előre vittél, úgy éreztem nem lehet előttem akadály. Aztán kiderült, hogy te magad vagy az akadály, mert te szabtál gátat minden fajta örömnek, ami a miénk volt.

Az egyetlen igaz dolog benned a gyávaságod…

Mondhatnám, hogy az érzésektől félsz, számomra könnyebb lenne hazugságban hitegetni magam, de sokkal inkább az igazságtól rettegtél, hogy őszinte légy velem. Nem te vagy az első férfi a földön, aki hamis érzelmekkel behálóz egy nőt, ilyen vagy olyan okokból kifolyólag, és nem én vagyok az utolsó nő, aki beleszeret egy hamis álomképbe. Hiába, mi nők még mindig hajlamosak vagyunk a szívünk után menni, mikor az eszünkben ezerrel kolompol a vészcsengő.

Így jártam én is veled. Végigmentem minden szinten a szerelemben, majd a gyászban is. Voltam hitetlen és dühös, be akartam bizonyítani, hogy mégis vannak érzéseid felém, aztán mikor meglepetésemre te magad bizonyítottad be ezt apró lépésekben,csak jobban haragudtam rád. Jött a letargia, aztán hol síró, hol nevető, folyamatosan csapongó őrült időszak, és minden, ami a gyásszal ilyenkor jár. Sokszor éreztem, hogy végre túl vagyok a nehézén, de akkor mindig történt valami, ami felkavart.

Egy ideje már nem próbállak elengedni, mert minél görcsösebben akartam, annál kevésbé ment.

Minden nap az életem része vagy, ezzel meg kellett tanulnom együtt élni, szó szerint nélküled, veled lenni. Lassú és tanulságos folyamat volt, de hamarosan a végére érek.

Új év vár rám és ránk, és talán egy új élet.

Fogadom, hogy az újévben is ugyanolyan bolondos leszek, mint eddig, csak talán a naivságomból veszek vissza.

Fogadom, hogy nem zárkózom be mások előtt, csak mert benned csalódnom kellett, de igyekszem figyelmesebb lenni, ami a jeleket illeti.

Fogadom, hogy újra építem a szívem, minden darabját visszaszerzem tőled, de sosem foglak bántani.

Fogadom, hogy nem temetem el minden bizodalmam az emberekben, de helyén kezelem a hitem benned. Igen, még mindig van, magam sem értem miért, sőt hiányzol is a mai napig.

Lehet, hogy nem voltál mindig őszinte velem, de mindig hazudni sem tudtál, és vannak pillanatok, amik nem váltak még köddé, nem is fognak.

Fogadom, hogy mosolyogva fogok rád gondolni ezután, mert a haragot vagy a könnyeimet nem érdemelted meg, viszont a sok jóra emlékezve építkezhetek újra.

Fogadom, hogy akármi is történik, a jövőben lesz egy ember, akiben mindig hinni fogok… Saját magam!

Chria

(kezdőkép: Pixabay)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük