Vágyak kínzó ereje – avagy így csapott le rám a hűtlenség

Hűtlenség, megcsalás? Akárhogy nevezzük sokunkból dühöt, ellenszenvet váltanak ki ezek a szavak a mögöttük rejlő tartalom miatt, hiszen árulást jelent.

Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy a gondolatmenetem kifejtésének nem az a célja, hogy ezt természetesnek vegyük, nem értek vele egyet, nem támogatom és még csak véletlenül sem tartom helyes útnak! És nagy valószínűséggel még így is lesznek nem kevesen, akik majd úgy néznek erre az írásra és rám, még ismeretlenül is, mint a véres késre, de nagyon remélem, azért végig olvassák.

Minden éremnek két oldala van és az ember nagyon sokszor hajlamos csak az egyik részével foglalkozni/elfogadni, ez általában a szebbik oldal. Hisz emberek vagyunk, szívesebben fókuszálunk egy társadalom által elfogadott szemléletre. Ám elfeledkezünk arról, hogy világunk egyik fő mozgató rugója az ellentét. 

Lássuk, hogy csaphat le ránk a hűtlenség!

Valószínűleg (sajnos) már jó páran lettünk hűtlenség áldozatai. Mikor megcsalnak minket az olyan, mintha egy részünk meghalna. Borzasztóan tud fájni, elveszítjük a bizalmunkat és nem csak az adott személy felé, aki ezt megtette velünk, hanem kicsit a világ felé is. Nincs rá mentség.

De az ember bizony hibázik, bármennyire is próbáljuk kikerülni. Előfordul, hogy elgyengül, és van az a mondás, hogy “Amíg nem jártál abban a cipőben, ne ítélkezz, nem tudhatod milyen.” Nagyon könnyen beszélünk és érvelünk valami ellen vagy épp mellet, amit még nem éltünk át, hisz képesek vagyunk tiszta fejjel gondolkodni, ezzel szemben, ha benne vagyunk abban a bizonyos “cipőben” már korántsem olyan egyszerű. Saját tapasztalat! És itt most nem azokra az emberekre gondolok, akik egy laza hétvége alatt félrelépnek, mert adódott egy jó lehetőség. Abban nincs mit kivesézni, hülye volt, kész. Engedjük útjára.

Világ életemben felfogni nem tudtam, hogy képes valaki elárulni azt, akit a párjának nevez.

Foggal, körömmel ragaszkodtam ahhoz az álláspontomhoz, hogy ha valaki van mellettem, akkor nem botlok meg soha! Főleg miután tudom, sajnos nagyon is jól milyen az, ha az emberhez hűtlen valaki. És pont ezért soha, de soha nem voltam képes ezt megérteni. Mindaddig, amíg rám nem került a már említett “cipő”. 

Igen, hosszú évek múltán megtalált engem is az érem másik oldala. Az az oldal, amit soha nem akartam megérteni, átélni pedig még annyira sem.

Hűtlen lettem. Elgyengültem.

Elgyengültem valami olyan hatalmas nyomás alatt, amit ebben az esetben vágynak nevezünk. Vágy, amire a tested úgy reagál, mintha forróság járna át, érzed magadban az adrenalint és azt, hogy csillapíthatatlan, mert valami, de leginkább valaki felfoghatatlan módon vonz magához.

Mi volt eközben a lelkemben? Borzasztó fájdalom és bűntudat. Bűntudat azért, amiért megtalált az, amit éveken át átkoztam. Bűntudat azért, mert ember vagyok. Rossz embernek éreztem magam.

Mindeközben picit elgondolkodtam azon, vajon hogy a pokolba nem sikerült megállnom azt, amit büszkén és magamat erősnek gondolván szajkóztam, hogy “Én aztán sohasem!”. Valóban rossz ember lennék azért, mert érzek valamit, amiről nem tehetek, ellene pedig végképp nem? Nem sikerült erősnek maradnom és nem vagyok rá büszke. Nem sikerült, mert nem tudtam egyik napról a másikra elengedni azt az embert, akivel már oly sok mindenen keresztülmentünk és az életem része volt. Ő volt minden napom, éjszakám, évem, és az ember ezt nem tudja feladni. Ahogy sajnos nem sikerült a vágyat sem.

Azóta sem pártolom a hűtlenséget! Így sem, hogy tudom milyen az, amikor én vagyok a “rossz”. Vagy inkább csak ember. Azonban így már egy merőben más fajta kép van bennem ezzel kapcsolatban. Így már egy újabb szemszögből nézek erre is, és sajnos tudom, hogy hűtlenség és hűtlenség közt is igenis van különbség, még ha ezt nehéz is elfogadnunk. Egyik sem helyes, egyik sem jó! 

De ma már nem vált ki belőlem akkora dühöt ez a szó, inkább csak szomorúságot. Úgy tekintek erre a dologra, mint egy veszélyes ragadozóra, ami nem válogat, és bárki áldozatául eshet. Minden tiszteletem azoké, akik felül tudnak kerekedni ezen, mert olykor igazán nagy lelki erő kell hozzá. Ezt most már én is tudom. Nekem sajnos nem ment, gyenge voltam. A vágy pedig az az érzelem, amit nem tud magából az ember kiirtani bármennyire is akarja.

“Ha a szerelem el is ragadja a szívünket, a testünk továbbra is a vágy rabja. És az áruló vágy minden lélekben ott lakozik.” (Anthony Ryan)

B. A.

(kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük