Vágyom a kedves szavakra, de nem hazudok: az ölelésre, meg a szexre is

Néma csendben ültem a belülről sikító sóvárgásaim felett. Nem is értem, hiszen hangot is adhatnék neki, igazit, hadd szárnyaljon ki belőlem, hátha felszabadít.

Psszt… meg ne szólalj – mondom magamnak akkor- milyen ciki! A társadalom szikladarabokat vetne rám, mert nőként is, bizony vannak igényeim. Igen, szexre is, de gyengédségre is, meg kedves szóra…

Elhessegetem a gondolatot, nehogy már én vadásszak. Majd megtalál a vágyaim tárgya. Aztán ülök tovább, csendben. Felkelek, benézek a szekrénybe, mit öltsek ma magamra. Csinos akarok lenni, formát követő ruha, harisnya, magas sarkú csizma… némi smink. Jó lesz.

Igen, kiruccanunk ma a barátnőkkel, kitáncolom magamból, amit nem akarok kimondani.

Hirtelen összeakad a tekintetem valakivel… csalárd egy szempár, épp, ahogy a mosolya is. Nem most látom először, de múltkor csak mosolyokat adtunk egymásnak. Újra kamaszlány lennék? Hát persze, hogy mindig minden lépés ugyanúgy kezdődik.

Most pár öleléssel lettem gazdagabb. Próbálom azzal nyugtatni magam, hogy “lassú víz partot mos” – de most nem tudom, én vagyok-e ennyire állóvíz, vagy túl nagy szikla vagyok, és nem birkózik meg velem a kis patak?

Akkor inkább várok. Pedig már megint üvöltenék… na persze nem fáj, csupán napról-napra egy picit jobban emészt.

Veled is így van? Vagy én vagyok ennyire szánalmas? – ne válaszolj.

Ösztönlények vagyunk mindahányan. S ahol az ösztön nem válthat ki akaratot, ott mélabú kíséri a napokat. Lesz még jobb nap, hosszabb ölelések…

Lubickolok ebben a kis patakban még egy kicsit… várom a vízesést, hogy alázuhanjak.

Anna

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük