Azt mondják, hogy az ember életét meghatározza a szüleivel való kapcsolata.

Nos, engem soha nem úgy szerettek, ahogy nekem szükségem volt rá. Éppen ezért nagyon kerestem a szerelmet, mert azt akartam, hogy végre tényleg fontos legyek valakinek.

Talán ezért lettem korán édesanya. Még nem voltam 20 éves, amikor belépett az életembe a Férfi, a nagy szerelem. És alig múltam 20, amikor magamra maradtam egy fél éves kislánnyal. Pedig a Férfi örök szerelmet ígért…

Azt hiszem akkor lettem igazán felnőtt. Amikor csak tettem a dolgom, mert kellett.

Hiszen egy aprócska életről gondoskodtam, teljesen egyedül.

Teltek az évek és egy régi barátság szerelemmé alakult. Boldog voltam Vele, és végtelenül hittem benne, bennünk. Hiszen olyanok voltunk, mint borsó meg a héja, akik szavak nélkül értették egymást.

Közel 10 magányos év eltelte után ismét szerettek. Mesésen alakult minden, és meg sem kérdőjeleződött bennem a kapcsolatunk. Két együtt töltött boldog év után született meg szerelmünk gyümölcse, és én azt gondoltam, hogy igenis létezik a holtomiglan.

A második gyermekem is fél éves volt, amikor a holtomiglannak hitt elment… Ma sem tudom miért… Válaszok és magyarázkodás nélkül maradtam egyedül az őrjítő fájdalommal.

Ez már nagyon sok volt nekem.

Egyfolytában magamban kerestem a hibát, és ostoroztam a lelkemet, amiért megint elhagyták a kisbabámat. 

És engem.

A gyerekek csodát tesznek velünk. Nekik köszönhetem, hogy mindkét csalódáson túl vagyok. Néha olyan jókat mulatok velük, hogy el is felejtem a történteket.

De amikor este egyedül maradok a gondolataimmal, akkor értük és magamért is sírok.

Kisbabaként tanulták meg, hogy milyen érzés elhagyatva lenni. És én hiába igyekeztem, soha nem tudtam az apát pótolni nekik.

Ettől függetlenül tudom, hogy ugyanúgy megállják majd a helyüket az életben, mint ahogy én is.

Mégis, olyan jól esne ha egy kicsit ismét szeretve érezhetném magam, és nem csak anyaként…

Vagy ha legalább arra tudnék felelni a gyermekeimnek, hogy hol hibáztam, amiért erre a sorsra ítéltek?

Nem tagadom, hogy ölelésre, szerelemre, egy tiszta szívű társra vágyom. Valahol mélyen még remélem, hogy egyszer megtalálom a páromat, aki soha nem hagy kétségek között, és tettekkel is bizonyítja majd a hűségét.

Szeretném ha végre tényleg szeretnének!

Még hiszem, hogy megérdemlem…
Ahogy azt is, hogy minden nő megérdemli.

Ildikó