Kis híján már kilépek a lakásból. Az, hogy ma reggel is rohanni fogok, igazából már meg sem lep. Nem foghatja rám senki, hogy nem indul fitten a reggel. A hangulatról most szó ne essen.

Aztán, az utolsó pillanatban, valamiért vetek egy pillantást a bejárati ajtóval szemközt lévő, földtől plafonig tükörbe.

Odafagyok.

Nézem magam, mintha először látnám.

Kibukna belőlem a mondat: Helló, idegen!

Nézem, nézegetem a szemben álló nőt.

Az a tény, hogy most már tökéletesen elkéstem, elveszti jelentőségét. Magassarkú cipő, harisnyába bújtatott lábak, ceruzaszoknya, rózsaszín ing, blézer.

Foghatnám a munkára. Nem teszem. Tudom, hogy nem lenne igaz.

Szinte révületben hagyom el a lakást. Az egész napom ebben a furcsa kábulatban telik. Érlelem magamban a reggeli benyomást, erősen gondolkodom, tudom, hogy itt most aztán a nap végén (valamelyik nap végén) piszkos nagy önbeismerés következik. Alig várom, hogy hazaérjek a zsongásból és rendbe szedhessem némileg káoszos gondolataimat.

Hazaesem a bevásárlással. Összeszedettségemet bizonyítja, hogy a bevásárlólista persze a konyhapultról mosolyog rám. A felét sikerült is megvenni. Lépjünk túl a dolgon.

Átvedlem kényelmesbe. Körülbelül fél percig kacérkodom a vacsora gondolatával, aztán inkább nyakon ragadom a borosüveget. Kell a megerősítés. Hát, íme.

Változom. Nem tudom tovább elmismásolni a dolgot. Még magam előtt sem.

Változom, formálódom, csiszolódom. Ennél a résznél eszembe villan a gyémántos hasonlat. Önkéntelenül  is elmosolyodom.

Aztán felismerem, ez a mosoly elmondott mindent, amit tudnom kell.

A változásaim okát és azt is, hogy végső soron

örülök neki.

Most, hogy ezt így tisztáztam magammal, elégedetten kiürítem a poharamat.

Változásom oka summázva: Ő.

Nem túl hosszú szó, ám annál jelentősebb. Minél tovább analizálom, annál egyszerűbbnek tűnik.

Valahogy lebontotta az évek során fáradtságos munkával felépített falaimat.

Kényelmes falak voltak, még ha egyedül is voltam mögöttük.

Lefejtette a rétegeket, mindegyik alá benézett és meglepetésemre be kell ismernem: boldogan hagytam neki. Még akkor is, ha olykor-olykor a durvaságig ment, egy-egy hibámra rávilágítva.

Visszafogottabb lettem, hisz régen nekem mindenről véleményem volt. Meg is mondtam, ha kellett, ha nem.

Visszaállok a tükör elé az előszobában. Nézem magam.

Már nem megbékélni akarok a változással. Valóban tetszik, amit látok. Elértem azt az állapotot, amire évekig áhítoztam.

Érettebb lettem, szelídebb.

Nő lettem.

Általa és magamtól.

Köszönöm.

Muriel