Vártam, hogy legyen valaki, aki segít, de csak magam vagyok

Gyakran gondolkodom a jövőn és a múlton egyaránt. A sok szomorú és boldog pillanat múlásán. Eszembe jut minden apró mozzanat, a sok érzelem, amit éreztem. Előtörnek, mintha el sem múltak volna.

Majd azon kapom magam, hogy a miérteket keresem. Miért alakult így, miért velem vagy éppen mással. Egy adott szituáció… hogy vajon az érintettek hogy gondolják, ők hogy élik meg.

Aztán eszembe jutnak azok, akik “segíteni” próbáltak. Ki így, ki úgy. Eszembe jut a sok “tanács”. Ahány ember, annyiféle. Majd az, hogy a legtöbbjüknek fogalmuk sincs az ilyen helyzetekről. Hogy az ilyen helyzetek mennyivel egyszerűbbnek tűnnek külső szemlélőként.

Pedig ilyenkor nem kell más, csak az, hogy valaki meghallgasson, hogy odafigyeljen ránk.

Nem kell tanács, sem a megoldás. Csak, hogy ne érezzük magunkat egyedül. Hogy ne azt érezzem, hiába vesznek körül rengetegen, mégis magányos vagyok és az egyetlen, aki megért engem én vagyok.

Nem azért beszélek róla, hogy megoldják helyettem, még csak érteniük sem kell. Csak, hogy valakinek elmondhassam. Anélkül, hogy csak egy plusz tehernek érezzem magam. Hogy úgy érezzem, ha netán zuhanok, legyen, aki elkap. Ne magammal rántsam…

Majd rájövök, hogy egyedül vagyok a gondolataimmal. Ismét…

Mert legtöbbször, mikor másra lenne szükségem, egyedül vagyok. És ez nem más hibája. Csak az enyém.

Babó

(kezdőkép: Pixabay)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük