Lett nekem egy vérszívóm.

Oké, nem egy. De végre jött egy olyan, aki annyira egyértelműen és feltűnően csinálta a dolgait, hogy végre, VÉGRE felismertem a kis trükkjeit.

Mindenkinek van ilyen ismerőse.

Akinek nem esik le, hogy mit csinál veled. Nem is érdekli.

Belőled csak annyi kell, hogy mit tudsz TE ADNI NEKI. S azt miért nem adod jobban, többet, többször… Pedig kérte, sugallta, provokálta már annyiszor!

Ismerős?

Jön és kér valamit, de nem teszed meg elsőre, mert nem akarod.

Erre azzal jön, hogy adna neked valamit, ami számodra csak nyűg – például elvinne valahova, ahova eszed ágában sincs menni, vagy adna egy kis gyümölcsöt, amit nem is szeretsz -, s ha nagy nehezen elfogadod: már kér is cserébe. Ha nem fogadod el: bűntudatot kelt benned, s úgy kér újra/mást, hogy érezteti: kevésbé haragudna rád, ha LEGALÁBB ezt elfogadnád. Csapda bezár.

Az én vérszívóm is kért, folyton csak kért.

Ilyeneket mondott, hogy „Tudod, a múltkor nem volt jó neked és én azóta várok a segítségedre, mikor tudnád megtenni?”  Ha törött lábbal feküdtem volna, akkor sem érdekelte volna más, csak az, hogy MÉG nem kapta meg, amit akart.

Mesterien épített a bűntudatomra,

s közben fel sem tűnt neki, hogy én a büdös életben még nem kértem tőle semmit.

Ha valamit sehogy sem tudott átütni rajtam, rutinosan irányt váltott.

Kéretlenül tukmált rám valamit, ami az ő számára értéktelen… Addig-addig, míg egyszerűbb lett elfogadnom azt, mint tovább hadakozni vele, hogy: „Miééért nem, hiszen olyan szívesen adom! Ne bánts meg, hogy nem fogadod el!” – majd kisvártatva jött is a csavar: „Emlékszel, a múltkor adtam neked azt a dolgot… Megtennéd, hogy most te …?”

Érzitek?

Nekem a gondolattól is hánynom kell, ahogy visszaemlékszem ezekre…

Csakhogy, egy ideje felismertem a módszereit.

Már nagyon zavart.

Az egyik ilyen helyzet után annyira, de annyira baleknak éreztem magam, hogy leültem szépen végiggondolni, hogy tulajdonképpen

miért is vagyok én ekkora nagy balek??

A következőre jutottam:

Marhára rossz, amikor lelkiismeret-furdalásom van azok miatt a dolgok miatt, amiket mond. Aztán pedig még  rosszabbul érzem magam, amikor végül megteszem neki azt, amit így, manipulálva áttol rajtam. És úgyis lesz következő kérés.

Úgy döntöttem, hogy ennél már az sem lenne rosszabb, ha elküldeném a fenébe és kivételesen a

„rossz kislány voltál”

érzés miatt lenne lelkiismeret-furdalásom.

Úgyhogy, amikor legközelebb betelt a pohár, nemet mondtam. Elsőre, hatodjára és huszadjára is, majd még a telefont sem vettem fel.

És azóta jobb!

Sokkal jobb. A poén pedig az, hogy se bűntudat, se szégyenérzet nincs bennem. Csak a felszabadító érzés, hogy

„Végre megvédted magad, anyukám!”