Villámcsapásként értek a szavaid

Szakadó hóesés. Gyönyörű látvány. Mégsem elég szép, nem lehet elég szép.

Ülök, nézem, kortyolok a kávéból. Észlelésem szerint tökéletesen úgy teszek, mintha nem hallanám, amit mond.

Nem is nekem mondja, nem kellene rá figyelnem. Ennek ellenére természetesen úgy fáj, amit hallok, hogy szinte belehal a lelkem. Nem kellene, hogy meglepjen semmi, ami elhagyja a száját.

Az agyam hátuljában tökéletesen tisztában voltam mindazzal, amit most hallok. De nem tudom meghazudtolni a gyarló női énemet és működésbe lépett az önbecsapás.

Ezek a gondolatok már olyan gyorsan suhannak át az agyamon, mint ahogy én a folyosón a parkoló felé. Azt, hogy hogyan került rám a kabát és a sál nem firtatom, mert nem jellemző, hogy emlékeznék rá. Finom szólva is másfelé szántogat az agyam.

Tehát. Villámcsapásként jön a felismerés miszerint parádésan átcsellóztam saját magamat. Kissé idegesítő a dolog, mert alapvetően nem fordul elő, hogy magammal ne lennék őszinte. De erre most annyira vágytam, hogy képes voltam szándékosan megvakítani saját magamat.

Belegondolva milyen érdekes, hogy kettő másodperc alatt le tud hullani a szemellenző valakiről. Hát ez most lehullott.

Hirtelenjében azt sem értem, mit vártam én ettől az egésztől?

Titkokat és sírást, azt kaptam volna, mást nagyon nem. Ebből a szempontból szerencse, hogy alkalmanként az emocionális énem felett átveszi az uralmat a csúnya realista énem. Ezúttal még éppen időben.

Nem vagyok mazochista alkat. El szoktam rágódni dolgokon, van, amit egészen sokáig cipelek, mire dűlőre jutok magammal, de azt bátran kijelenthetem, hogy nem szeretek szenvedni.  Ennek ellenére szinte örömmel vártam, hogy reggel lássam.

Egy-egy elcsípett pillantás, egy félszeg mosoly. A szemében az alkalmanként felvillanó emlékek. Bár lehet, hogy ezt már csak én szerettem volna látni benne, mivel holtbiztos, hogy az én szememben ez látszott.

Minden egyes ilyen pillanat hozzájárult ahhoz, hogy szánt szándékkal hagyjak figyelmen kívül minden mást. Természetesen a józan eszemet is. Pedig igencsak villogott minden beépített vészjelzőm, hogy ebből jól nem jövök ki. Bár belegondolva, villogott már akkor is, amikor belementem a dologba. Természetesen nem figyeltem rá.

Nemén lennék, ha hallgatnék a saját ész érveimre, amikor róla van szó. Legalább az a tudat vigasztalhat, hogy megint igazam volt.

Csekély öröm.

Az ömlő hóban megszületik az elhatározásom. Elengedem.

Elengedem, mert nincs más út. Véget vetek az eddig annyira várt kis pillantásoknak, cinkos mosolyoknak. Elfelejtem, kitörlöm a lelkemből.

Egy pillanatra elönt a felszabadulás érzése. Még akkor is, ha tudom, hogy minden nap majd egy kicsit belehalok.

Muriel

(kezdőkép: Unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük