A búcsú

Karba tett kézzel állok a konyhapultnak dőlve.

Kint már világos van, lassacskán a város is felébred körülöttem és elkezdődik a hétköznap reggeli zajok megnyugtató, s egyben útra késztető szimfóniája. Hallom, hogy a lányom és a férjem is neszeznek már, pár perc múlva mindketten a konyhába lépnek majd, Gréta – ahogy ő mondja – betol egy tál müzlit, Gyuri pedig csókot nyom az arcomra és kikap a hűtőből egy joghurtot. Vagyis így szokott lenni. Kivéve ma.

– Jó reggelt, Gréti! – köszöntöm a tizenhat éves lányom, aki válaszra sem méltat.
– Gréti? Gréta…Gré.. – mire Gréta a füle mögé tűri hosszú, szögegyenes, barna haját és felfedezem süketsége okát. Ilyenkor szívem szerint minden Apple tervezőnek is adnék egy tizenhat éves tinit.
Se reggeli, se egy pillantás felém, felkap egy almát, s az ajtó felé veszi az irányt. Remélem, nem valami fogyihóbort érte utol őt is.

Ekkor megjelenik Gyuri, aki szintén még csak szóra se méltat, egyszerűen átnéz rajtam. Legalább egy hetes borosta borítja az arcát, ami eddig fel sem tűnt, pedig ez esetében rendkívül szokatlan. Komolyan ennyire nem figyelnék a férjemre? Felmarkolja a kocsikulcsot, és a lányunk után indul.

Vettem az adást, még nem beszél velem.

Gréti beveti magát a hátsó ülésre, és kissé oldalra fordulva elterül. Marha biztonságos édes lányom, mit ne mondjak, de legalább beköti magát. Istenem, ezt a kamaszkort igazán kihagyhattad volna! Útközben az anyósülésen végig az előző esti vitánkon gondolkodom Gyurival.

– Gyuri, te ígérted meg a húgodnak, hogy a helyszínt intézed. Miért velem veszekszel már azon is, amiért csupán emlékeztetlek rá, ha jó éttermet akarsz, akkor le kéne foglalni. Mégiscsak az anyád hatvanadik születésnapja!
– Akkor menj és foglald le! Millió és egy dolgom van, a cégnél is minden összejött, nem érek rá ezzel foglalkozni.
– Gyuri, egy óra. Ennyivel kéne holnap korábban eljönnöd, hogy meg tudjuk nézni.
– Látom, Kinga, te annyira baromira ráérsz! Valószínűleg, ha nekem is annyi „rengeteg” sok dolgom lenne, mint neked, sokkal könnyebb lenne az életem!
– Értem. Holnap fél négy, Hungária Étterem. Ha mégis beleférne a beosztásodba a családod is.

Ennyi volt, de tudom, hogy több volt mögötte ennél.

Minden felgyülemlett feszültségünk benne volt ebben a szívszorító, indulatos párbeszédben, amiben mindketten oda döftük egymásba a kést, ahol az a legjobban fáj. Nagyon ritkán szoktunk veszekedni, de az utóbbi időben érezhetően fullasztóvá vált a levegő kettőnk között. Tényleg minden összejött, ahogy mondani szokták, és egymáson vezettük le.

Az iskolához érve Gréta egy böffentésnek inkább beillő „sziával” kipattan a Volvóból. Hol a lányunk, mert ezt a kapu felé tartó, süketnéma gyereket biztos nem mi neveltük!

Pár perccel később megállunk a kávézónál, ahol minden reggel elvitelre kérünk két cappuccinot, mielőtt én gyalog továbbmennék a két sarokra található munkahelyemre, Gyuri pedig a húsz perc autóútra lévő céghez.

Se étvágyam nincs, se a kávét nem kívánom.

– Én ma inkább kihagyom a kávét. – mondom a kocsiajtót becsukva, mire Gyuri csak áll a jármű mellett, mint aki épp nagyon töpreng valamin, párszor megforgatja kezében a slusszkulcsot, majd nagyot sóhajtva oldalra pillant, a riasztó egyet pittyen, és magamra hagy.

– Neked is legyen szép napod, Drágám! – intézem irányába félhangos szarkazmussal, majd nyakamba kapom a napot.

Az irodában semmi extra. A szokásos zombi üzemmódban pötyög mindenki a saját kis asztalánál, néha minden szó nélkül az asztalomra dobnak egy-egy iratot, csak úgy, mint mindig. Borzalmas egy hely, megölné a lelkem, ha hagynám, de jól fizet, és több időm marad a családomra, mint ha máshol keresném meg a kenyérre valót.

Egy szempillantás alatt telt el ez a kedd és azon kapom magam, hogy a sötét lakásban állok a nappali küszöbén. Egy teremtett lélek nem szólt hozzám egész nap, és mérhetetlen szomorúság tölt el. A háló irányából fény szűrődik ki, így a szoba nyitott ajtajához lépek és a félfának támaszkodom.

Gyuri az ágy végében ül velem szemben, lehajtott fejjel.

– Drágám, minden rendben? – kérdezem csendesen, mire felkapja a fejét és úgy néz rám, mint aki szellemet lát.
– Kinga…Úristen…Kinga…Te meg hogy…? Ez nem lehet! – dadogja zavartan, rémült arca a frászt hozza rám. Mi a fene történhetett?
– Kinga, hiszen te… – és mielőtt még befejezné a mondatot, hirtelen minden értelmet nyer.

Kilépek az irodából, sietek a találkozóra az étterembe. Késésben vagyok. Szemerkélni kezd az eső, nincs nálam esernyő.

Csörög a telefonom, de mire kihalászom a táskámból, elhallgat. Mindjárt odaérek. Pittyen a mobilom, hangüzenet. Vízcseppes a kijelző, alig látom. Szaladok, a fülemhez tapasztom a készüléket. Gyuri hangja. „Sajnálom, amit az este mondtam, igazad volt. Fél négyre ott leszek. Szeretlek!”

Hallom a zebra szabad utat jelző búgását. Boldog vagyok Gyuri hangjától. A tömeg előtt lépek le. A földön fekszem és fázom. Vagy egy tucat ismeretlen arc körülöttem. Kiabálnak. Mentőt hívnak. Valaki a sofőrrel veszekszik, hogy hova nézett. Gyurira gondolok és Grétára. Már nem fázom.

– Cssss, semmi baj, Szívem itt vagyok, nincs semmi baj. – nyugtatom Gyurit, aki hangos zokogásban tör ki.
– Az én hibám volt, Kinga! Ha érted megyek, ahogy szoktam… az én hibám volt! – úgy sír, mint egy kisgyerek és esküszöm, megszakadna a szívem, ha nem tudnám, hogy miért is kell most itt lennem.
– Gyere, feküdj le! – s Gyuri engedelmesen feljebb kúszik az ágyon és az oldalára fekszik, arccal felém.
– Baleset volt. – megcirógatom a karját, s apró libabőrök jelzik ujjaim nyomát.
– Annyira hiányzol, Kinga, minden nap hiányzol. Én tehetek róla.
– Gyuri, nézz rám, kérlek! – s rám emeli könnyes, vörös tekintetét. – Nem a te hibád volt, rendben? Nem a tiéd. – a férjem bólogat és tudom, hogy elhiszi.
– Szeretlek, Gyuri és mindig szeretni foglak! – mondom és egy csókot lehelek homlokára.
– Szeretlek, Kinga, nagyon szeretlek. – suttogja, majd hónapok óta nem tapasztalt mély, nyugodt álomba szenderül.

A Fűzfa utca 24-ben, éjjel tizenkettő óra harminckét perckor, egy Gréta nevű, tizenhat éves lány egy csodaszép, napsugárban úszó, virágokkal teli mezőn szalad. A tarka pokróchoz közelítve lelassít, majd leül egy barna hajú nő mellé.

– Szia Kicsim! – simítja végig ujjait arcán a nő.
– Szia Anya! – üdvözli Gréta, s könnybe lábadnak szemei.
– Ó, Gréti, nincs semmi baj! – válaszolja mosolyogva a nő.
– Annyira hiányzol, Anya. Nem akarom, hogy elmenj.
– Ugyan, Gréti, hisz nem megyek én sehova. Itt bármikor megtalálsz majd.
– Mindig veled fogok álmodni! – válaszolja dacosan a lány.
– Nem fogsz, Kicsim, csak ameddig és amikor szükséged lesz rám, és ez így van rendjén. De én mindig veled leszek és ezt sose felejtsd el.
– Szeretlek Anya!
– Én is szeretlek, Kicsikém! – válaszolja a nő egy könnycseppet törölve le közben lánya arcáról. – És mihez lenne ma kedved?
– Csak feküdni itt melletted, és nézni a felhőket, mint mikor kicsi voltam.

Azzal elterülnek a pléden, a mező közepén és csak bámulják a tovahaladó, szivárványszínben úszó vattapamacsokat. Látnak oroszlánokat, majomkenyérfákat, tulipánokat és kalózhajókat, de Gréti szívének legkedvesebb, amit ezen a mezőn lát, az édesanyja boldog arca az övé mellett.

Németh Vivien

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.