A hinta

Aznap délután a lehulló szilvát szedtem egy vödörbe. A kertben több helyen is álltak szilvafák, de én a két nagy ringlót szerettem. A sárga ringlófa ágán hintát is készítettem, mert rendes hintám nem volt. A vastag kötelet apám műhelyében találtam, jó sokat dolgoztam vele, mire kibogoztam. Tele volt mindenféle csomókkal. Egy laposabb deszkát is kerítettem a sarokba támasztott maradék fákból, olyat, ami elég erősnek látszott, hogy megbírjon. 

A vastag kötéllel nehezen boldogultam, mert amilyen nehéz volt megszabadítani a csomóktól, majdnem olyan nehéz volt rá újakat kötni. Nem volt erő a kezemben, hogy jól meghúzzam.

Gyakran éreztem ezt az erőtlenséget a kezemben. Amikor ki akartam kavarni a még kemény vajat a krémhez, vagy amikor a testvéremet húztam a szánkón, vagy amikor meg kellett volna szorítanom a száztűben egy osztálytársam karját.

De végül elkészült a hinta, és a szilvaszedés nem nagyon haladt, amit amúgy nagyon utáltam, mert a fűbe lehullott, romlott, néha már rothadt szemeket megmarkolva a kezem között folyt a ragacsos lé. Egyszer egy darázs is megcsípett emiatt. Egy valamit szerettem ebben, hogy közben dalokat írtam, és fennhangon énekeltem. Senki nem hallotta, csak én. Amikor pedig nem dalolásztam a saját műveimet, gondolkodtam. Mindenfélén. Például azon, hogy az unokatestvéremnek miért vettek Moncsicsit és én miért nem kaptam. Meg persze azon is, hogy a levelemre mi lesz a válasza Zs-nek, az osztálytársamnak, akinek a padjába csempésztem egy szerelmes üzenetet. De ma elmismásoltam a szilvaszedést, és hintáztam. Piszok jó érzés volt. Piciket lengtem csak, mert alacsonyan volt az ág, amire végül feleszkábáltam a művem, másrészt egyfolytában nyikorgott, folyton azt az érzést keltve bennem, hogy mindjárt leszakad vagy letörik, de valami biztosan történik. Mégis szabadnak éreztem magam.

Félig rakott vödörrel somfordáltam a cefrés hordóig. Felemeltem a darazsaktól zsongó fedelet és beleöntöttem a szinte folyós szilvamaradványokat.

Este a vacsoránál apám nagyon szótlan volt. Egyébként sem szerette, ha beszélünk evés közben. Mindenki egyen és legyen ott, de ennyi. Akkor még nem hallottam az olasz családokról, de valahol nagyon vágytam egy olyanra. Hogy nevetés legyen és hangoskodás. De nem volt. És még a szótlan vacsoránál is van némább, amikor zaj sincs, kanálcsörgés, vagy tüsszentés, vagy egy nézés. Csak semmi van, meg jéghideg. Egyetlen kérdés volt a vacsora végén, szigorúan a szájtörlés után.

–Mit vittél el a műhelyemből?

A levegőt, amit vettem, nem mertem kifújni. Nem tudtam, mekkora a baj, hogy amit elvittem, mennyire hiányozhat. Óriási iramban forogtak körbe a gondolatok a fejemben, amitől szinte szédültem. Némán meredtem csak előre.

  • Nem baj, csak mondd meg!

Hát, ettől sem lett jobb a helyzet, úgy éreztem, most már biztosan baj, de nem hazudhatok.

  • Egy kötelet meg egy deszkát.

Csak egy fejbólintás volt a válasz. Azt sem mondta, hogy baj, azt sem, hogy nem, és azt sem, hogy máskor ne tegyek ilyet, vagy hogy miért kérdezte egyáltalán. Felállt az asztaltól és elment tévézni.

Nem voltam jól. A vacsora után összeszedtem a tányérokat és remegett a kezem. Anyám is néma csendben volt, csak a fejével integetett, hogy mit csináljak. Büntettek. Egyetlen szó nélkül, egyetlen tett nélkül. Ez a „nélkülség” azóta sokszor fájt már. A hiány.

Hetekkel később egy délután anyám szülői értekezletre ment, én pedig a szomszédban voltam játszani. Megmondták, hogy hatra legyek otthon, de mindig igyekeztem kicsit kitolni a hazamenés időpontját. Nagyjából negyed hét lehetett, amikor hazaindultam, még épp csak szürkült, de odabent már égett a lámpa. Még gyorsan kiszaladtam a kertbe, hogy kettőt-hármat lengjek a hintámon. A hinta azonban eltűnt. Lemerevedve álltam és néztem a hintám hűlt helyét. Az orromban éreztem a feszülést, majd a halántékomnál, és minden igyekezetem ellenére sírva fakadtam. Először csak csendben, de aztán hangosan. Most éreztem magam igazán megbüntetve. A szabadságom eltűnt.

Végtelen hosszúnak tűnt az a néhány méter a szilvafától a házig, mert olyan üres lett minden, talán még az idő is kiürült és mindenhová csak a fájdalom részecskéi kúsztak be és mindent kitöltöttek. Beléptem, az ajtó résnyire nyitva. Bekiabáltam, hogy megjöttem, de semmi válasz nem érkezett. Anyám még nem ért haza. Apám meg, gondoltam, biztosan a műhelyben van, ahol gyakran töltötte az idejét. Kimentem szólni, hogy megérkeztem, nehogy azt higgye, nem jöttem haza időben. Lenyomtam a kilincset és benyitottam, de az ajtó kicsit szorult és megakadt. Tudtam, hogy nagyobb erővel kell nyomni. Megtoltam és beléptem. A sötétben azt éreztem, hogy a mellkasomnak ütődik valami kemény.

Két cipő volt az. A fájdalom részecskéinek helyét a rettegéséi vették át egyetlen pillanat alatt. Kirohantam az utcára és artikulálatlanul üvöltöttem, azt sem érzékelve, hogy tovább rohanok, mint egy karámból kiszabaduló, megvadult állat. Az utca közepe táján figyeltek fel rám a szomszédok és bevittek magukhoz. Azonnal kaptam egy meleg takarót, mert bár még csak szeptember volt, vacogtam. A fogaim olyan erővel csattantak össze, hogy majdnem elharaptam a nyelvemet. Egyetlen szót sem tudtak belőlem kiszedni, tehetetlenségükben csak simogatták a hátamat.

Azt mondják, amikor anyám hazaérkezett már tudta, mert a szomszédunk a kapuban várta, és együtt mentek be. Igen, a műhelyben történt. Mostanában tényleg olyan csendes volt, de hát amúgy sem beszélt sokat. Meg az átszervezés a munkahelyén. A rendőrség kizárta az idegenkezűséget. Egy vastag kötéllel. Alatta meg egy darab deszkát találtak. Egy napon veszítettem el a hintámat és az apámat.

Jóljárt Anita

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2018. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük