Miután Bog barátságot kötött Sebivel, fel sem merült, hogy máshol is lakhatna, mint a kisfiú zsebében. Ennek oka lehetett a kő-lét mindent elfogadni kész, nyugodalmas türelme is, bár Sebinek néha eszébe jutott, hogy a kavicsbogár bármikor eltűnhetne előle. Olyankor megtiszteltetésnek érezte, hogy mégis vele maradt.

Az éjszakákat Bog többnyire Sebi párnája alatt töltötte. Ember módra aludni ugyan nem tudott, de néhány órára vissza-visszasüppedt abba a félig öntudatlan állapotba, amelyben az évszázadok is csak pillanatoknak tűnnek. Amikor az álomittas kisfiú leemelte róla a párnát, félig olvadt karamellának látszott. Miután barátja felöltözött, a kavics láthatatlanságba burkolózott, és türelmesen ücsörgött a tejesbögre tövében. Ugyanígy tett a fogmosópohár szomszédságában is.

Zsebcsücsökben utazva két gombostűfej-méretű szemecskét nyitott. Sebi ezt az állapotát szerette a legjobban, mert ekkor apró állatkára, leginkább egy fehér bogárra hasonlított. Ha kettesben voltak, frissen felfedezett képességét használva Bog lassú lebegéssel közlekedett. Az eltűnés-feltűnést inkább hanyagolta, mert látta, hogy azt Sebi nagyon irigyli tőle. A repülést kevésbé irigyelte, hiszen arra az ember is képes, igaz, segédeszközökkel. A láthatatlanság sem hiányzott Sebinek túlzottan, mert néha saját magát is láthatatlannak érezte, főleg felnőttek társaságában, vagy a tömött buszon.

De ez a „hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok” nagyon jól jött volna neki is.

Esténként, a vékony nyári takarót a fejükre húzva sokáig olvastak az ágyban. Zseblámpa se kellett hozzá, Bog világított. Ismerte a betűket, hiszen egy ideig kőlámpásként működött egy középkori kódextár lépcsőházában, de miután elérte a kavicskort, egy kissé visszavadult, így most szinte szomjazott a szép szóra.

Sebi előkereste az óvodás időkből megmaradt, szinte már elfeledett népmesés könyveit. Olvasott Bognak a Nagy Kopasz nevű hegyről, óriás kőkolosszusokról, kővé vált szerelmesekről, sziklatetőn álló várról, ami a hétfejű sárkány otthona. Olvastak törpékről, akik végtelen bányajáratokat vájtak a kőbe, meséltek az Óperencián túli üveghegyről, sőt még a kőlevesről is. A sokat látott kavics váltig állította, hogy a történetek minden kövét személyesen ismeri. Sebi csak mosolygott ezen, nem vitatkozott. Éppen eléggé hihetetlen, hogy Bog létezik, gondolta. Miért ne lehetne néhány szemernyi igazság a mesékben is? Amikor Bog látta, hogy Sebi gondolatban elkalandozik, fényét hangulatvilágításra állította.

A fürdőkádban is előszeretettel világított a víz alatt. Sebi rácsukta a szappantartó tetejét, s abban úgy ragyogott, mint egy aprócska tengeralattjáró. Amikor túl sok habfürdőt tettek a kádba, keményre tornyozták a habját. Sebi hasadékokat fújt bele. Alulról reflektorozva olyan volt az egész, mint kivilágított gleccserbarlangok sora. Gumikacsa-háton, vagy műanyag játékcsónakban is szívesen hajókázott Bog. Amikor pedig megpróbált a vízben lebegni, kiderült, hogy bizony úszni is tud.

Olyan sokat játszottak együtt, hogy ennek előbb-utóbb fel kellett tűnnie. Sebi egyszer kifülelte, amint Anyu telefonon újságolja Nagyinak:

– Mintha nem lenne millió játéka. Képzeld, Sebi újabban kavicsokkal játszik! Szerinted nincs vele valami baj?

– Éppen ellenkezőleg! Örülj neki, hogy kreatív. Elég neki a saját fantáziája, nincs szüksége előre gyártott konzervötletekre – magyarázta Nagyi a vonal túlsó végén, amit persze Sebi nem hallhatott.

Aznap délután Sebi hamarjában kidekorált egy tucatra való kavicsot. Bognak nagyon tetszettek a kavics-egerek, csigák, sőt a kisautók is, de véleménye szerint a kavicsbogarak sikerültek legjobban. Műveit Sebi mindenfelé elhagyogatta a kertben és a házban; remélte, hogy az igazi így már talán nem lesz olyan feltűnő. Alkotó kedvének gyümölcseit látva Anyu is megnyugodott, amikor pedig néhányat ajándékba kapott, boldogan egy virágcserépbe telepítette őket a munkahelyén.

***

Mire eljött a nyár, a kerítés mentén növő futórózsák bokrai akkorák lettek, mint egy-egy kunyhó. A hamvas, fodros rózsaszirmok vendégcsalogató módon keretezték a sárga porzók nektárban tocsogó csokrait. A kertbe látogató, metálzöld rózsabogarak pukkadásig jóllaktak belőlük. Úgy a sziromlepedők közé fúrták magukat, hogy domború potrohuk csúcsa alig látszott ki a fényűző, főúri ágyneműből. Amikor Anyu levágott egy-egy csokornak is beillő, sokvirágú szálat, a rózsa fejnehéz volt. Tótágast állította és megrázogatta, mire legalább fél tucat elkényeztetett, kövérkés szállóvendég zümment ki belőle részegen kóvályogva.

Sebi szerette kikacagni ezeket az élveteg lényeket. Nagyapó is mindig ámuldozott, hogyhogy nem haltak ki mindeddig, hiszen egy bátrabb gyerek bármikor elkaphatott belőlük annyit, amennyit csak akart. Igaz, Sebi sosem bántotta a bogarakat, és azt sem engedte, hogy osztálytársai gombostűre tűzzék, vagy cérnára kötve röptessék őket.

Bognak néha kedve szottyant úgy tenni, mintha a csiszolt smaragdköveknek látszó rózsabogarak rokona volna. Lomhán kanyarogva imbolygott a virágok között, és fennhangon tudósított a nyakát nyújtogató Sebinek arról, hogy mi történik a sűrűn látogatott virágkelyhekben.

– Kényeske és Fényeske kisasszonyok elnyalogatták ebből a rózsából az összes nektárt, s most Tükörhátú uraság dohog, hogy nagy éhségében kénytelen a porzók szárát rágcsálgatni!

– Mondd meg Tükörhátú uraságnak, hogy vonszolja át pukkadozó potrohát a felső ágra, ott még nem méltóztattak nyalakodni a kisasszonyok.

Bog természetesen tudott az állatok nyelvén, így nagyon szívesen vállalta a tolmács szerepét.

Átadta az üzenetet, persze „vonszolás” és „pukkadozó potroh” nélkül. A jóindulatú uraság esze kevésbé volt fényes, mint a háta, és nagyon megörült a remek ötletnek. Nyögdécselve egy emelettel feljebb költözött, és fejest ugrott a legközelebbi virágba. Bog kuncogva utána. Nem láthatta, ahogy Sebi sem, hogy a terjedelmes bokor túloldaláról Anyu is éppen ugyanazon rózsafürt után nyújtózik.

Nyissz! A bársonyos bordó virághalom nehezebb volt, mint valaha. Anyu gyengéden megrázta. Nyolc rózsabogár, öt méh, két cincér és egy Bog rebbent ki belőle meglepődve.

Sebi dermedten figyelt a túloldalról, hogy vajon lebuktak-e, a kavics azonban nem vesztette el a lélekjelenlétét. Rózsabogárként dülöngélve, hangos döngicséléssel Anyu fülének rontott. Egy kicsit még súrolta is a haját, mielőtt a tövises rózsaágak rejtekébe menekült volna.

– De fura bogár volt! Fogalmam sincs, milyen fajta! – lelkendezett Anyu, aki, úgy tűnt, végig tudta, hogy fia a közelben van.

– Nézd meg a határozóban – blöffölt Sebi, miközben igyekezett pókerarcot vágni.

– Ahhoz nem figyeltem meg elég alaposan – vont vállat Anyu, és a virágot szagolgatva befelé indult – de hangja, az van! Mint egy kis helikopternek.

– Elkapom, és teszek rá hangfogót! – vigyorgott Sebi megkönnyebbülten.

Beszélnem kell Boggal a rejtőzködésről, határozta el magában. Ha Anyu elcsípi, fuccs a titoknak!

Kartali Zsuzsanna

A történet előző része itt olvasható >>>