A kavicsbogár – Napsütésben bőrig ázni

A reggelben úgy csillogott a bokor, mintha millió karácsonyfaégő borítaná. Vagy inkább icipici tündérgyertyák. Esetleg manó-lovagolta szentjánosbogarak.

De nem volt karácsony, a nappali tündérek még aludtak, az éji manók pedig éppen lefeküdtek már. Sebi szerint pedig amúgy sem léteztek. Fel kellett hát derítenie a ragyogás forrását!

Ma korán kelt, mert nem volt iskola. Hétköznap ilyentájt legszívesebben még a párnáját melengette volna, de most, hogy nem volt muszáj felkelnie, a bokor alatt kuporgott. A nyár eleji párás levegő apró vízcseppjei a levelekre ültek, s a hegyükre csorogva harmattá gyűltek. Minden levél csúcsán egy-egy csepp rezgett. A nap fölfelé, párologni hívta, a föld lefelé, csöppenni. Sebi megrúgta az egyik vastag ág derekát, és papucsa azonnal teleszaladt vízzel. Orrán be, sarkán ki. A pizsamanadrág szárába is jutott.

Az ág fényei kialudtak, a megkönnyebbült gallyacskák csak úgy ropogtak a nyújtózkodástól. A bokor alatt nem nőtt fű, ami örülhetett volna a harmat-repetának, de az aláterített sóderszőnyeg apró kavicsai azonnal drágakövekké váltak a kunkori tavalyi levelek alatt.

– Kincseket növesztek! ­­– örvendezett Sebi, és a másik lábával is ostrom alá vette a harmatgyöngyöket. Újabb surrogás, szaltóztak a vízzel bombázott barna levélkék, fürdött a sok kavics.

A sárgák természetesen arannyá változtak, a szürkék ezüstté. A rózsaszínekből és a barnákból rubint lett, a fehérekből alabástrom. Sebi tudta, hogy az alabástrom nem drágakő, csak kristályos gipsz, de a neve szép, és angyalokat faragnak belőle. Néhány fehér kavics vizesen áttetszővé változott, azokra ő mindig azt mondta, hogy gyémánt, Nagyapó pedig mindig kijavította, hogy csak kvarc.

„Az egyik szén, a másik szilícium, kisunokám!” De Nagyapó most nem volt itt, úgyhogy az áttetszőek játékból igenis gyémánttá változhattak. Volt köztük egy pöttyös is. Lehetne féldrágakő? Az iskolai kacatvásáron a lányok akár egy százast is megadnak egy ilyenért, hogy aztán kiessen a zsebükből, és sírva keressék egész délután. Megvetően félrepöckölte.

Vagyonát a tegnapi uzsonna után kint maradt fatányérkában kezdte felhalmozni. Az értékelhető darabok hamar elfogytak, mert a langyos reggelben gyorsan száradtak a kavicsok. Meg kellett rázni a magasabban növő, terebélyesebb ágakat is. Elég nagy bokor volt: ha az ember alábújt, kicsit még fel is mászhatott a felkopaszodott ágak közé. Sebi most csak rángatta azokat, amitől igazi kis zápor kerekedett a bokor alatt. Folyt a víz a füle mögött, a pizsama felső rátapadt a hátára, jó hideg volt. Libabőrös karján feltűrte a pizsama ujját, hogy még több kincset gyűjtsön.

Aranyat és gyémántot keresett persze, de megint itt volt egy pöttyös. Vagy ez ugyanaz a lányoknak való vacak? Leginkább a feketék tetszettek neki, de bajban volt velük. Mik legyenek? Nagyapó azt mondta, hogy gránitból vannak. Valahol hallott fekete gyémántról is. Ó, hát ez a kavics egyik se lehet! Akkor legyen inkább puskagolyó, ha már ilyen gömbölyű. Hasznos, ha meg kell védeni a rablóktól a kincset. Nahát, megint egy pöttyös! Már a harmadik. Gyűjtse valamire? Talán lehetne távirányítós meteorit. Oda csapódik, ahova akarjuk. Hol a másik kettő? De tényleg. Varázskavics!

– Feltűnik, aztán feltűnés nélkül eltűnik. Ez benne a feltűnő, hogy olyan könnyen eltűnő. Ha nem nézem, eltűn ő…

Miközben a szavakat facsargatta, érezte, hogy pizsamáját is facsarni lehetne már.

– Hű, Anyu dühös lesz! Megkeresem a varázs pöttyösöket, aztán bemegyek. – határozta el.

Mégis egyetlen pöttyös kavicsot talált csupán, akárhogyan meregette a szemét, mindig és megint csak egyet. Az viszont folyton máshol bukkant elő.

– Sebestyéééén! Mit csinálsz odakint pizsamában? Gyere be, kész a reggeli! – hatolt be Anyu hangja a kincses bokor alá.

– Mindjá-há-hárt! – köhögte Sebi.

– Ne mindjárt, hanem MOST! Atyaég, kisfiam, erre csak te vagy képes. Napsütésben bőrig ázni…

Miközben négykézláb kitolatott a bokor alól, és a lemaradt papucsa után kotorászott, a pöttyös kavics mintha rákacsintott volna.

Sebi befalta a kakaós csigát, felhörpölte a tejet. Fogmosás után már rövidnadrágban rohant vissza a bokorhoz. Tudta: drágaköveinek megvan az a bosszantó tulajdonsága, hogy megszáradva visszaváltoznak közönséges kavicsokká. Néhány szebb darabban azért még reménykedett, hogy ne vesszen teljesen kárba reggeli munkája.

A nyár eleji napsütés valóban megtette a magáét. Sebi haját ugyan nem kellett már szárítgatnia, mert annak Anyu könyörtelenül nekiesett a hajszárítóval, de a bokor burjánzó fürtjeiről azért buzgón eltüntette a maradék cseppeket. Újabb zuhany nélkül be lehetett mászni alájuk, a pöndör barna levelecskék is éppen, hogy csak nedvesek maradtak.

A kavicskupac sajnos tényleg visszalényegült azzá, ami volt, a kisfiú azonban mégis színesebbnek látta a tisztára mosott kövecskéket. Elhatározta, hogy mozaikképet rak ki belőlük. Éppen azon töprengett, hogy repülő legyen-e, vagy vitorlás, amikor a kupac peremén megmoccant valami. Bogárnak hitte és el akarta hessenteni, de nem volt ott más, csak a pöttyös kavics. Félretette, hogy a kép keretén dolgozzon, csupa feketéből. Hogy, hogy nem, a sorban megint felbukkant a pöttyös.

– Te meg mit lábatlankodsz itt megint? – vágta morogva a bokor tövébe a kavicsot.

Úgy döntött, hogy a kép mégis inkább versenyautót ábrázol majd, mert repülőhöz, hajóhoz egyaránt kék háttér dukált, ő pedig még sosem látott igazán kék kavicsot. A kavicshalom aljába túrt az autókerékhez való szürkékért, de onnan megint csak az ismerős pöttyös került elő. Bosszúsan felrántotta a szemöldökét. Bal tenyerébe vette a kis kakukktojást, jobbjával lyukat vájt a földbe. Elültetem, mint egy magot, és nem zavar többet, gondolta. De amint két ujja közé csippentette, a kavics szemrehányón rámordult.

– Hé, pasikám, ezt nem gondolhatod komolyan! Szerinted mi lesz azzal, aki másnak vermet ás?

Kartali Zsuzsanna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük