A kavicsbogár – Turbócsiga

– Köhög a bolha! – gúnyolta ki Bog az önérzetes csigát. Az emberektől hallotta valamikor a kifejezést, és úgy rémlett neki, hogy a nagyzolókra szokták mondani.

– Nem vagyok bolha! – jött az orrhangú tiltakozás a csigaházból.

– Mi is rájöttünk… – vigyorgott Sebi. Rögtön észrevette, amikor a kavicsbogár tolmács-üzemmódra váltott, hiszen ő is megértette, amit a kis puhatestű beszélt. Két ujja közé csippentette a zsepifodros csigaházat, és a kerti csaphoz battyogott vele. Óvatosan a vízsugár alá tartotta, amíg az utolsó papírfoszlány is le nem ázott róla. Utána a csap alatt álló kőre tette, hátha kimászik a lakója. Úgy is történt.

Amíg senki sem figyelt, kisütött a nap. Egy tétova fénypászma éppen akkor ért földet, amikor a növendék éti csiga végre ki merészelte nyújtóztatni megviselt szarvacskáit. Hunyorgott a nap, hunyorogtak a csigaszemek. Szivárványlott a párás levegő, szivárványlottak az áttetsző csigacsápok. Csillogott a csap alatti kő, csillogott a tejeskávé-barna csigaház. Olyan szép volt mindez együtt, hogy Sebi önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét.

A szénfekete pöttyök a csiga szarvcsúcsain akár Bog szemfoltjai is lehettek volna. A kavicsnak is feltűnhetett a hasonlóság, mert tőle szokatlan gyengédséggel szólt a kis lényhez.

– Nahát, akár kavicsbogár is lehetnél… ha tudnád mindazt, amit én.

– Tudom is! – rikkantotta a fürdőtől megkönnyebbült csiga-kamasz, de aztán hirtelen elbizonytalanodott. – Miért, te mit tudsz?

– Na, gyere… – Bog, maga sem tudta miért, de úgy érezte, tanítványára akadt. Leereszkedett, a csiga hasa alá férkőzött, majd óvatosan megemelte. Csak egy arasznyira lebegtek fel, a kis bohó máris boldogan lelkendezett.

– Ezt én is akarom! Taníts meg rá! Kééérleeek!

– Na jó, akkor kapaszkodj! – adta ki a parancsot Bog, és már repítette is. A csigának eszébe sem jutott megijedni. Felszabadultan rikoltozott, szarvacskáit lengette a menetszél.

Sebi nyakát nyújtogatva lesett utánuk. Mi tagadás, irigykedett a csigára. Talán a tetemes méretkülönbség miatt, talán másért, de eddig eszébe sem jutott, hogy Bog őt is felemelhetné. Eszébe ötlött közjátékuk a homokozóvödörrel, majd az is, hogy a kis csiga bizony nem fél a repüléstől. Nem is tudja, hogy félnie kellene. Illetve nem is kellene, csak lehetne. Akkor viszont ő se fog félni! Mi az, hogy egy icipici csigabiga lepipálja őt?

– Booog!!! – Sebit kis híján a magasba röpítette az ötlet. – VIGYÉL FÖL ENGEM IS!

Kiáltozására a kavicsbogár egy éles kanyarral válaszolt.

– Tartsd a csigát, és kapaszkodj belém!

Bog az átszellemült Csigulit a kisfiú bal tenyerébe pottyantotta, ő maga pedig a jobb markába fészkelt.

– Akkor hát… repülés!

Valóban felemelkedtek. Bog az első pillanat meglepettsége után már úgy érezte, mindig is tudta, hogy elbírná Sebit. Hiszen annak idején hegyeket mozgatott meg! Már elfeledte, hogy hajdan ő maga is sokkal, de sokkal nagyobb volt. Most újra nagynak, sőt hatalmasnak érezte magát. A bokrok fölé lendült. Erőlködésre semmi szükség, nyugtázta. Célba vette egy nagy fenyő levegős koronáját, és már-már suhant volna feléje, amikor rádöbbent, hogy Sebi milyen fiatal. Ugyanaz az érzés szállta meg, ami az imént, amikor a csigára nézett. Hiszen ezek mindketten olyan lágyak, sérülékenyek! Óvatosan kell bánnia velük…

– Nem baj, ha egy picikét feljebb megyünk?  – kérdezte utasaitól.

– Naná, …

– … hogy nem baj! – jött a válasz kánonban, de az ujjongáson azért már átütött némi aggodalom. Bog rájött, hogy mégsem lehet mindent egyszerre. Mérsékelt tempóban körülrepülték a terjedelmes fenyőfát, aztán a tövében szépen földet értek.

– Hát ezt is megértük! – sóhajtotta Bog.

– Hű, de jó volt! – sóhajtott a csiga.

– Máskor is csináljunk ilyet! – sóhajtott Sebi, és mindhárom sóhaj egyetértőn hangzott.

A közös repülőút után természetesen szó sem lehetett arról, hogy a csiga csak úgy, minden további nélkül visszatérjen a komposztkupacra. Mindhárman érezték, hogy újdonsült szövetségüket meg kell pecsételniük valamivel, mielőtt – Átmenetileg! – elbúcsúznak.

– Az én nevem Sebi.

– Az enyém Bog.

– Az enyém pedig… ööö… Csig. Vagyishogy, izé, Csigi.

A másik kettő összenézett.

– Szerintem nincs is neve! – súgta Sebi Bognak.

– Nem baj, adjunk neki! – javasolta Bog magától értetődően.

– Legyen Csiga Zsiga! – bökte ki Sebi, akinek alapos játszótéri műveltsége volt.

– Jaj, csak azt ne! Az emberek minden csigát így neveznek! –fanyalgott a kavics.

Jó, akkor legyen Csigmond.

– Ne mondd…

– De, de! Nagyapának volt egy autója, egy Lada, vagyis egy Zsiga, Zsiguli. – szívóskodott Sebi. Aztán felcsillant a szeme. – Miért ne lehetne ő meg akkor Csiguli?

Amikor Sebi elmagyarázta a kis házasnak, hogy az autó egy nagyon gyors gurulógép, a csiga boldog volt, hogy neve egy autóéhoz hasonlít. Igaz, a légi út annyira felcsigázta, hogy akár Szottyadt Paradicsomnak is nevezhették volna, abba is beleegyezik.

Megállapodtak, hogy a kavics és a gyerek másnap kora reggel felkeresi a csigát a komposztkupacon, és megint repülnek egy kicsit.

– Eszegesd addig a pitypangot, amit szedtünk! – köszönt el Bog, nagyvonalúan elfeledve, hogy a gyomlálás nemes műveletében ő maga meglehetősen passzívan vett részt.

Sebi epés megjegyzésre nyitotta volna a száját, de nagyvonalúbb ötlete támadt.

– Rátegyelek inkább az egyik salátára?

Csiguli persze rögtön erre szavazott. Két új barátja vidoran jó étvágyat kívánt neki, és magára hagyták a saláta-lakomával.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük