A kavicsbogár – Turbolya, a gerle

Sebi néhány nap alatt belejött a titok-hordozásba. Ekkor már ki merte tolni kerékpárját a fészerből, ahol a járgány tavaly ősz óta Csipkerózsika-álmát aludta.

A kavicsbogár zsebre tette magát. Két papír zsebkendő, egy ceruzacsonk, meg három gemkapocs otthonosan unalmas társaságában egy ősrégi kavicsdalt dudorászott, amíg csak el nem aludt. Arra sem neszelt fel, amikor a kisfiú a pókhálókat szedegette le a bicajról. Kevés gyerek lett volna képes arra, amire ő: puszta kézzel csinálta, hogy lehetőleg egyetlen nyolclábú se sérüljön meg miatta. Sűrűn szaladgált a fügebokorhoz, hogy annak barátságosan kinyújtott levél-tenyereibe helyezze a váratlan fényáradattól káprázó szemű, összeakadt lábú, riadt pókokat.

Ha Bog ébren lett volna, tolmácsolhatta volna méltatlankodásukat. Tisztességben megtestesedett, otthonülő zugpókok voltak ugyanis, akik a szellős bokor helyett a fülledt fészer valamely békésebb zugába kívánkoztak volna. Eközben a fügefán lakó, a számukra túlzottan zárt fészerbe sosem merészkedő keresztespókok feszülten, hálójukat is kifeszítve latolgatták, hogy a jövevény zugpókok vendégként, vagy fő fogásként vesznek-e majd részt ebédjükön.

Bog a biciklipumpa ütemes szusszanásaira úgy pattant elő rejtekéből, mint egy hangját vesztett órakakukk. Nem két, de tizenkét tágra nyílt szemet meresztett az ismeretlen tárgyra. A gumicsővel összekötött pumpát és kerékpárt ugyanis első pillantásra egyetlen, rendkívül bonyolult szerkezetnek hitte.

Majd szétvetette a kíváncsiság, hogy mire való.

– Jármű ez, vagy játék?

– Szerintem jármű… meg játék is. De attól még igazi jármű, na. Kipróbáljuk?

– Naná!

A kisfiú nyeregbe pattant. Bog először a vállára ült, aztán a feje fölé emelkedett, hogy mindent lásson. Olyan volt, mint egy mini ufó: szemeit körberendezte a szegélyén, és rakott néhányat az alulsó felére is. A búbján csak egyet hagyott, szükség esetére.

– Szíveskedj láthatatlanná válni, még észrevesznek! – szigorúskodott vele Sebi.

Bog szeretett volna nyelvet ölteni rá, de mert nem volt nyelve, inkább szót fogadott. Sebi beletaposott a pedálba. Suhantak a fák, a házak. A kavics eleinte jól nevelten a helyén maradt, de a levegő surrogása egy idő után elárulta, hogy vad röpködésbe kezdett a kerékpár körül. Sebi éppen kérni akarta, hogy maradjon veszteg, amikor hirtelen a bicikli első kerekének csapódott valami.

Gázolás! Sebi karjából, lábából kiszaladt az erő.

Inkább az ijedtségtől, mint az ütéstől borult fel a biciklivel, bele a füves árokba.

Bog gyorsan felmérte a helyzetet. Sem a jármű, sem vezetője nem sérült meg, így hát szemügyre vehette, mi is az, amit elütöttek. Egy dülledt szemű, félig még tokos szárnyú gerlefióka volt, már nem is egészen kicsi. Agyrázkódást kapott és megrándult a bal szárnya, magától is rendbe jön, állapította meg a kavics szakszerűen.

A madárka szülei az út fölötti villanydróton egyensúlyozva hangoskodtak, az embergyerek közelsége miatt nem mertek leszállni.

– Turbolya, drágám, ugye nem esett bajod? Menekülj a csalán közé!

– Megőrültél, asszony? Az halálra csípi! Inkább repülj fel, kincsem, az akácfára!

– Még, hogy repüljön! Eltörött a szárnya! És pont a tüskés akácra? Inkább a csalánosba, kicsi Turbolya! Oda nem mernek követni, téged pedig megvéd a szép tollad, ne apádra hallgass!

– Nem fáj a lábad, fiókám? Lehet, hogy totyogni se tud, te meg most is ellenem lázítod, tyúkeszű tojógalamb!

Bognak elege lett a házastársi civódásból. Nem tudhatta, hogy Turbolya kistestvérét tegnapelőtt egy szélroham kilökte a gyatra gallyfészekből, potya uzsonnának egy kósza macska számára. A már amúgy is zaklatott madárszülőket a magányos Turbolya ma azzal tette próbára, hogy intelmeikre nem hallgatva maga hagyta el az unalmassá vált családi tákolmányt. A kerékpárbaleset sok volt sebzett szívüknek, hiszem megmaradt egy szem gyermeküket már duplán, a másik helyett is féltették.

Sebi kikászálódott az árokból, és tisztes távolból leste a kisgerlét. Megfogni nem akarta, nehogy még jobban megijessze a sokkos állapotban, némán tátogó tollast. Bog tolmácsi szolgálataira várt, de a láthatóvá vált kavics inkább felrepült a gerlepárhoz. Addig-addig turbékolt nekik, míg le nem szálltak kicsinyük mellé az aszfaltra. Szürkésbarna tolluk, keskeny fekete gallérkájuk, domború homlokuk volt, csőrük pedig mintha gátlásos mosolyra húzódott volna. Sebi sosem látott még balkáni gerlét ilyen közelről.

A családfő (mert igény tartott erre a tisztségre, noha párja ezt folyamatosan kétségbe vonta) harciasan kihúzta magát, és begyét remegtetve bemutatkozott:

– Gerle Gergely vagyok, ő pedig a nejem, Tub Ica. Kártérítést követelünk, de előbb magyarázatot!

– Kár érte a kisfiunkat, ki tudja, milyen súlyos károsodás! – tódította a tojó bólogatva.

– Kár, kár! Mik vagytok ti, varjak? – villant meg Bog szeme bosszúsan. – Először kérdezzük meg inkább őt magát! Hogy vagy, Turbolya?

– Bu-bú, bu-buksimra estem! – nyafogott a sérült. – És a szááárnyam is fáááj!

– Megnézhetem? – ajánlkozott Sebi – Úgy látom, tudod mozgatni, nem tört el!

– Hozzá ne nyúlj, te országúti rém! – sipította Tub Ica, és kitárt szárnyakkal fiókája és a fiú közé vetette magát.

– Ne aggódj, tubicám, majd én elintézem! – tolta félre a férje önérzetesen. – Te a gyerekkel repülj csak vissza a drótra. Innentől ez már férfidolog.

A kisgerle azonban meg se mozdult. Lassan felfogta, hogy ő a főszereplő, hiszen a nagyok azért törik magukat, mert ő így összetörte magát. Helyesebben összetörték!

– Ő jött nekem! – bökött csőrével a bicikli felé. Sebiről alig vett tudomást, láthatólag nem ismerte még az embereket. – Biztosan ő akarta megenni az összes gabonát! Pedig mind az enyém, én láttam meg először!

Valóban, az út aszfaltján maréknyi kiszóródott rizsszem fehérlett. A kisgerle azonnal meg is indult feléjük, irigyen pislogva jobbra-balra. Szárny- és fejfájását mintha elfújták volna. Látszott, hogy mogyorónyi agyában egyszerre nem fér el, csak egyetlen gondolat. Az pedig az evés volt.

Kartali Zsuzsanna

A történet legutóbbi része itt olvasható >>>

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük