A kavicsbogár – Vándorló virágok

A salátaágyás romjai közül egész pontosan 43 darab csigát sikerült kiszedegetni. Sebi úgy érezte, sosem fogynak el. A homokozóból kihalászott tejfölösvödörbe pakolta őket, és Bogra akasztotta, aki életében sokadik alkalommal sajnálta, hogy nincs keze.

Nem volt könnyű úgy repülnie, hogy domború hátáról le ne csusszanjon a műanyag vödörfül. Három fordulót tett meg így, mire elfogyott a szállítani való. Szerencsére nem kellett messzire mennie, mert Sebi és Anyu a falu szélén lakott.

A kerítést beborító vadrózsák bozontjában volt egy kis nyílás, amelyben a kavics mindig megtorpant, hogy körülnézzen, mielőtt átlibbent az utcának becézett keréknyom és a szomszédos rétet szegélyező vizesárok fölött. A fiú kérésére beljebb repült a rét fölé. Ott pottyantotta a párnás fű közé a vödröcskét, nehogy a keréknyomon időnként eldöcögő különböző kerekes alkalmatosságok alá kerüljenek a belőle szerteguruló csigák.

Az utolsó légi fuvar befejeztével felötlött Bogban a gondolat, hátha a bűnbánó Csiguli is ki szeretne költözni a rétre. Miközben a csiga tanyája felé repült az üres vödörrel, észrevette a kis házast, amint a kerti ösvényen az ágyást ásogató Sebi felé igyekezett. Bog a földre koppantotta a vödröt, szájával a csiga felé, de mégsem a rétre vitte ezután, mert volt Csiguli szájában valami, amit Sebinek látnia kellett.

– Mutasd meg neki, hogy mit hoztál! – biztatta. – Na, ne félj…

Sebi letette az ásót, és felvont szemöldökkel várta, hogy Csiguli előmerészkedjen a vödörből. Első pillantásra olyan volt, mint egy négyszarvú bors ökröcske: szájából valami zöld legelni való meredt kétfelé, és még mozgott is, amint a közepét rágcsálta.

– Hümm-hühümm, nyam-nyam! – közölte teli szájjal a csiga. – Üüümmm! –tette még hozzá félénken, és esdeklő bociszemekkel várta a hatást.

Sebi csak nézte. Sírjon, vagy nevessen? Bátor ez, vagy szemtelen? Bog érezte, hogy megint segítenie kell.

– Vedd el tőle a virágot. Neked hozta!

Sebi engedelmeskedett, de rögtön hátat is fordított a csigának. Attól tartott, hogy valamelyikük bőgni fog.

– Szép virág, köszi, de most dolgozom. El kell készülnöm az ásással, mire Anyu hazaér.

Csiguli pár másodpercig némán ingatta szarvait, majd megsemmisülten visszaindult a tejfölös vödörbe. Ez már sok volt Bognak.

– A mindenit! Porrá töröm itt magam miattatok, de ti nem vagytok képesek megérteni egymást! Sebi, ez itt fodormenta! Egyetlen szál nőtt ki belőle a komposztkupac oldalán. Csiguli azért szedte neked, mert kedves, illatos virág. Engesztelésül szánta. Viszont egy csomó van belőle a réten is, az előbb láttam. Anyukád boltban veszi az ilyesmit, teának, van is egy zacskó szárított mentalevél a konyhaszekrényen. Magyarázzam tovább?

A bőgés is, a csiga is visszafordult.

Sebi megállapította, hogy Bog egy zseni. A vödörbe ültette őt és Csigulit, aztán vállára vette az ásót. Könnyű lélekkel, könnyű léptekkel futott a rétre, mentatöveket ásni. Anyu megörül majd a mentának, és elfelejti a salátát. Hurrá!

Nem volt nehéz ráakadniuk a réten arra, amit kerestek. A fodormenta mélyzöld bokrai foltokban nőttek a nedves réten. Idén nyáron még nem volt kaszálás; a rét gazdája, Lestyán bácsi hagyta, hadd gyarapodjon a széna, és inkább horgászott a közeli tavon.

Sebi óvatosan a földbe mélyesztette ásóját, és körülszurkált egy kisebb mentabokrot, ami még nem virágzott. Földlabdával együtt akarta kiemelni, ahogy Nagyapától látta, de ez nehezebben ment, mint amire számított. A földet keresztül-kasul szőtték a különféle gyökerek. Gyöngyöző homlokkal küzdött velük, remélve, hogy a rést, amit ásójával üt, hamar begyógyítja majd a természet. Közben a kavicsbogár a hátára vette Csigulit, és a levegőben viháncolva biztatták munkára Sebit. Az leguggolt, és szinte magához ölelte a sok apró reccsenéssel végül mégis engedő növényt. Olyan gyengéden tette a vödörbe, mint kismadarat a fészekbe.

– Most pedig gyerünk ültetni! – rikkantotta Bog, és körbedongta barátját.

– Hékás, hát te meg hová viszed a virágomat?

Egy vörös hajú, zöld ruhás kislány bukkant fel Sebi háta mögött, és áttetsző mutatóujját vádlón a fehér tejfölösvödörre szegezte.

Már csak ez hiányzott, gondolta Bog.

Ez a lány a földből bújt elő, ámult magában Sebi.

Csiguli nem gondolt semmit, egyszerűen csak boldog volt, hogy megint zajlik az élet körülötte, és ő még sincs bajban.

– Hogy kerülsz ide, te kislány? – kérdezte a kavics Sebi helyett.

– Sehogy! – felelte a kislány Sebinek, Bogról tudomást se véve. – Már itt voltam. A mogyoróbokorban lakom.

– Mi vagy te, mókus? – szaladt ki a kérdés Sebi száján. Muszáj volt mosolyognia, amikor a kislányra nézett. Nem volt benne semmi mókus-szerű, bár a vörös szín stimmelt. A szeme ugyanolyan zöld volt, mint a ruhája, a szeme alatti szeplők pedig olyan színűek, mint a haja. Pumukli, a kobold, lány kiadásban, csak szebb. Neki nem elálló a füle.

– Most tényleg mókus vagyok, de ez titok! A bokorház is titok. Ha nem mondod el senkinek, akkor én se szólok Papónak arról, hogy el akartad lopni a virágomat.

Befuccsolt a remek terv. Bog előbb bosszankodott, aztán dühös lett, végül kétségbeesett. Épphogy felbukkan egy ilyen kis puhafejű, és máris fejtörést okoz nekik! Ám legnagyobb meglepetésére Sebinek meg se kottyant az újabb akadály, sőt, mintha örült volna neki.

– Figyelj csak, nekem is van egy titkom – fordult Sebi a lányhoz. – Sokkal igazibb, mint a tiéd, de a mentáért cserébe elárulom. Ez itt egy élő kavics, vagyis egy kavicsbogár, a neve pedig Bog. Te se mondd el senkinek, és kvittek vagyunk!

A kislánynak fogalma sem volt róla, mit jelent az, hogy „kvittek vagyunk”, de most nem ért rá ezen gondolkodni. Betörtek a birodalmába, és ettől nagyon harcias lett.

– Nem érdekel a vacak kavicsod, a mókusság se érdekel már, de a virágomat most azonnal ásd vissza ODA! – Rózsaszín mutatóujja most a friss gödröt vette célba. Arca olyan piros lett, hogy a szeplők elsápadtak rajta ijedtükben. – Én is Virág vagyok, a rét pedig Papóé, tehát az enyém is. Ha nem fogadsz szót, hívom a kutyámat és a macskámat, ők majd jól móresre tanítanak! – tette még hozzá, látva, hogy Sebi nem mozdul. Parancsoló hangon nagyot kiáltott. – Dongó, Milka! Ide gyorsan!

– Egyszer mókus, máskor virág, össze-vissza beszél ez a lány. Szerintem húzzunk el innen gyorsan, de vigyük magunkkal a mentát is! – sziszegte Bog Sebinek, és a csigával a hátán a kerítés irányába lendült.

Aztán mindennek vége lett, mert elsötétült előtte a világ.

Kartali Zsuzsanna

Az előző rész itt olvasható >>>

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük