Esteledett. Az asszony a konyhában meggyújtotta a lámpát, még egy pillantást vetett a sarokban játszadozó gyerekeire, majd az asztalra készítette a vacsorát. Várta a férjét. Várta? Rég volt már, mikor ezt a szót jó értelemben használta. Ekkor szinte kivágódott az ajtó. A férje jött haza, s szokás szerint bűzlött az alkoholtól. 

Artikulátlanul üvöltötte:

– Hol a vacsora?

Az asszony félve szedett a tányérra a szegényes ételből. A férje ránézett, két öklét az asztalra támasztotta, s úgy állt fel, miközben üvöltött: – Mi ez? Ez neked vacsora? Ez? – S egy nagyot rúgott az asztalba. A bútor feldőlt, a tányérok, az evőeszközök sajátos röppályán érkeztek a földre, hogy ott keveredjenek el a vacsorának szánt étellel.

– Megmondtam már! Embernek való ételt adj! Nem tudod milyen az? Még ennyit se tudsz? – Egy lépést tett a felesége felé, de majdnem elvesztette az egyensúlyát. A felborult asztalba kapaszkodott meg, úgy állt újból talpra.

Az asszony csak most szólalt meg. Felgyülemlett benne a keserűség, a düh, hogy a gyerekeinek ugyan ma tudott enni adni, de a holnap a mai közjátékkal kétségessé vált.

– Én pedig megmondtam, hogy szokjál le az alkoholról s dolgozz újból rendesen! Akkor úgy lesz megint minden, ahogy szeretnéd!

– Soha nem lesz úgy semmi! És azt is tudod, hogy miattad nem dolgozok! Te vagy az oka! Mindennek!

Az asszony elhallgatott, s bement a szobába a gyerekeihez. Végignézett a valaha jobb napokat látott kis házon, s tudta, hogy a férjének igaza van. Legalábbis abban, hogy soha nem lesz úgy semmi. Ha nincs az a kora tavaszi nap, akkor minden másképp alakul. Eszébe jutott, hogy férje régebben a város legügyesebb asztalosa volt. S a fiuk örökölte az érdeklődést és az apja tehetségét. Még tíz éves se volt, mikor már besegített az apjának a műhelyben, s kisebb munkákat önállóan is megcsinált. A férje mindig mondta: meglátod, ez a gyerek egyszer túlnő rajtam. Makacs, önfejű, de ugyanakkor tiszteli a fát.

Valóban: a fia nagyon ügyes volt e téren, de önfejű is volt nagyon. Akkor is, mikor azon a tél végi napon a közeli tóra néhány barátjával kimentek, s fogadtak, hogy a tó jegén egy lendülettel ki tud átsiklani a túloldalra. Persze, az ő fia volt az első, aki megpróbálta. De a lendület a tó közepéig tartott, a többiek pedig rémülten nézték, ahogy a siklás nyomán a jég végighasad, egészen a tó közepéig, társuk pedig becsúszik a vízbe. Rémülten szaladtak, hogy szóljanak az apjának, aki tehetetlenül nézte végig, ahogy a fia eltűnik a jég alatt. Mire kihúzták a gyereket, már nem volt benne élet.

A férje ekkor nyúlt először a pohárhoz. Sokan mondták neki, hogy fiatal még, újrakezdhet mindent, s ekkor még úgy tűnt, hasznos a beszéd. Reménykedett benne, hogy lesz még egy fia, aki ugyanolyan ügyes lesz, mint akit elvesztett. De csak lányai születtek. Három göndör hajú, eleven kis tündér, akik nagy szeretettel vették körül, de ő nem tudott nekik örülni. Egy fiú – az ő szemében az lett volna az igazi.

S közben újból az italhoz menekült. Ahogy születtek a gyerekek, egyre többet ivott. Nem tudta feldolgozni, hogy neki már nincs fia. Munkája is egyre kevesebb volt, míg végül eljutott oda, hogy csak favágáshoz hívták – oda is csak télen. A feleségének munkát kellett vállalnia, hogy a gyermekeit eltartsa. Nem volt könnyű időszak. Ismerősöknek, ismeretleneknek, akivel csak találkozott az utcán, mindenkinek elmondta, hogy munkát keres. Sokan úgy néztek rá, mint egy bolondra. Ő munkát? Akinek a város legjobb asztalosa a férje? Ha egy-egy csodálkozva értetlenkedőnek elmondta, hogy miért akar dolgozni, legtöbben nevetve csóválták a fejüket: szegény asszony, tényleg megbolondult.

Végül – nagy-nagy szerencsével – munkát kapott. A város egyik jómódú, de jólelkű vállalkozójánál lett bejárónő – tisztességes fizetéssel.

Most viszont úgy érezte, elég volt. Otthagyja a férjét, bármi áron is. Viszi a gyerekeket, mit bánja ő, hogy hová, csak el innen. Tudta, hogy az utóbbi időben sokan kimentek más országokba, ismerősök is. Reménykedett benne, hogy közülük valaki talán tud majd segíteni. De ha nem lesz senki, akkor is megy.

A férje hamar elaludt, az alkohol megtette a hatását. Ő pedig titokban megnézte, hogy mennyi pénze van. Volt egy kis hely a házban, amit ő talált ki magának, s amiről a férje nem is tudott – ott tartotta a titokban megtakarított pénzét. Megszámolta: talán elég lesz négyüknek.

Másnap hallotta, hogy kedvezményes áron lehet hajóval átkelni Amerikába. Délután kiment a kikötőbe, s megkérdezte a jegyek árát. Mikor megmondták neki, boldog volt. Négyüknek pont elegendő volt, sőt még az útra és utána egy pár napra, míg nem talál munkát elég is.

A következő napon beszélt a nagyságos úrral. (Így hívta a gazdáját.) Megmondta, hogy úgy döntött, elhagyja a férjét, de még az országot is. Megértő volt a munkaadója. Ismerte a helyzetét, sok szerencsét és jó utat kívánt neki. Délután kiment, megvette a jegyeket.

Este hazajött a férje. Szokás szerint berúgta az ajtót és bűzlött az alkoholtól.

– Adjál pénzt! – üvöltötte. – A kocsmába ki kell fizetnem az adósságom.

– Nem adok! Nincs! Kocsmára főleg.

– Nincsen? Mi az, hogy nincs? Akkor van más.

S mint egy félőrült, elkezdte kihúzgálni a fiókokat, nyitogatni a szekrényeket.

– Mit keresel?

– Mit? Valamit amit pénzzé lehet tenni. Mert most lehet, hogy eltékozlom, de egyszer úgyis én foglak megmenteni mindnyájatokat. Megértetted? Én leszek a ti megmentőtök.

– Te? Magadat se tudod az italtól megmenteni, nem még minket.

Ekkor találta meg a jegyeket.

– Mi ez? – ordította. – Mi ez? Hová akartál menni? És miért van négy jegy?

– Itt hagylak. – mondta a nő. – Megyek Amerikába. És viszem a gyerekeket is.

– Nem mentek ti sehova! – üvöltötte, magához véve a négy jegyet. A nő elé állt.

– Add vissza a jegyeket!

– Takarodj innen! – mondta a férje, majd visszakézből pofon ütötte az asszonyt. Nekitántorodott az ajtófélfának, közben a férje a jegyekkel kiment a házból.

A nő csak állt, majd amikor rájött, mi történt, eleredt a könnye. A tehetetlenségtől sírt.

Aznap éjjel nem jött haza a férje, ő pedig újból elkezdett munkát keresni. Napok teltek el, s egyre kevesebb jutott az asztalra. Aztán egy viharos tavaszi estén, mikor már túl voltak a szegényes vacsorán s éppen a gyerekeket készült lefektetni, az egyik kislány csodálkozva mutogatott az ajtó felé. A másik kettő is odanézett, s mindháromnak elkerekedett a szeme. A nő látva gyerekei arcán a változást, szintén az ajtóra pillantott.

A férje állt ott. Józanul, tisztán, megborotválkozva.

– Bejöhetek? – kérdezte.

– Persze. – mondta zavartan a nő. – Gyere csak.

A férfi belépett, s egy újságot tett asztalra.

– Megmondtam, hogy egyszer mindnyájatokat megmentelek! Tessék, itt van! – mondta.

A nő és a gyerekek érdeklődve hajoltak az asztal fölé, ahol a címoldalon öles betűkkel állt:

Jéghegynek ütközött a Titanic óceánjáró. Több mint 1500 utas meghalt.

Fodor Zoltán

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat: