A plüssmackó

Kora délután volt, kellemes ősz végi nap.

A buszon ülve kifelé bámészkodtam az ablakon és csodálkozva állapítottam meg, hogy az elmúlt évek alatt egy csomó új ház épült a Rákóczi úton.

Régen jártam erre, s ez idő alatt sok épületet lebontottak, felújítottak. A figyelmemet egy ruhabolt keltette fel, vagyis a kirakatban a tábla, melyen nagy betűkkel állt a kiírás „ma minden fél áron van!” Mint akit egy láthatatlan kötélen húznak,  mozdultam a leszálló gomb irányába. Hiába, nőből vagyok, engedtem a csábításnak.
Fél perc múlva már az üzletben nézelődtem. Mit nézelődtem, ájuldoztam!

A látvány női szemnek kedvezett: százával lógtak színek szerint felakasztgatva a különböző ruhadarabok. Túl nagy volt a választék, éreztem, kontrollra van szükségem, ezért elhatároztam, hogy csak egyvalamit fogok megvásárolni.

Mi legyen az?
Szinte már feladtam, hogy képes leszek egy holmit kiválasztani, amikor a kijáratnál egy nagy fadobozra lettem figyelmes.

Csordultig hevertek benne a különböző plüssállatok, malackától a hatalmas sörényű, kisgyerekméretű póniig, szándékos, őrült rendetlenséget kreálva. A láda legalján, a sarokban, arccal lefelé fordulva egy sötétbarna, selymes szőrű kismackó bujkált. Ahogy kézbe vettem, rögtön tudtam, rabul ejtett.

Megsimítottam a hátát és akaratlanul is felsóhajtottam: hát téged ki hagyott el? A válasz a portól kicsit homályos, fekete gombszemébe volt írva, melynek szomorú csillogása meghozta a döntést bennem: örökbe fogadom.

Alig vártam, hogy megkaphassam, meg sem akartam hallani a pénztárosnő kérdését, hogy tegye-e szatyorba. Szatyorba? Micsoda kérdés, hiszen ő él!

Hazaérve alaposan megmostam, majd miután megszárítottam, kitettem a szekrényre. Tűnődve néztem a fekete szemeit, és nem értettem magamat. Soha nem gyűjtöttem semmit, plüssmackókat pedig főleg nem, de ő valamiért elvarázsolt. Olyannyira, hogy elhatároztam, szerető gazdit találok neki, mert az mégsem járja, hogy napközben, amíg dolgozom, egyedül legyen a lakásban.

Közeledett a karácsony és arra jutottam, hogy azon gyerekek közül kerül majd ki a gazdája, akiknek gyűjtést szervezett a munkahelyem. Selyempapírral bélelt dobozba tettem egy tábla csokoládé és egy mesekönyv társaságában, majd mielőtt rátettem volna a doboz fedelét, még egyszer megsimogattam.

Az ünnepség végeztével egy sötét hajú kislány kezébe adtam a csomagot és izgatottan vártam, hogy mit szól majd a mackóhoz.

Az aprócska ember megszeppenve bontotta ki, majd kezébe fogta a plüsst, alaposan megnézte, rám emelte a tekintetét, és így szólt: Néni, hiszen ez a maci nem az enyém!

Megütközve néztem rá, mire ő visszaadta és még hozzáfűzte: Légy szíves vidd haza, és többé ne add oda senkinek!

Én pedig ott álltam esetlenül, egyik lábamról a másikra billenve, és csak akkor jöttem rá arra, hogy a gyermeknek igaza van.

Akit egyszer társunkká választottunk, arra vigyázunk és megbecsüljük, mert nem véletlen, hogy éppen őt sodorta elénk az élet.

Kotek Ildikó

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.