A szőlőskert

– Ne menj közel hozzájuk! – így védett nagyanyám a szörnyektől.

Akkoriban még olyan világot éltünk, ahol nem mondtuk, ha probléma volt, vagy bántott valami.

Az ágy alatt lakó mumusok mindig is léteztek, és ott is éltek. Éjjel-nappal. A porcicákkal együtt táncoltak. Egyszerű volt a megoldás: Hallgass, és ne menj hozzájuk közel, akkor nem fognak bántani.

Nagyanyám tudatos asszony volt. Látta ám a dolgokat, még a kimondatlanokat is.

Érzékelte a láthatatlan kötelékeket, meg a szakadásokat is. A lelkekben. Nem csak a lepedő sarkán.

Jaj, de azt is milyen hamar észrevette, ha nem volt letörölve az asztal a vasárnapi ebéd előtt. Anyám már nem merte vendégségbe hívni, ha nem volt ideje takarítani, mert biztosan megszólta volna a ház elejét.

Be sem lépett a kapun, már mondta, hogy a rózsa alól nincs kigyomlálva. Ahogy átlépte lomha lábaival a küszöböt, a zsebéből egy jó zacskónyi szemetet borított az asztalra, hogy ezt az udvarról szedte össze, dobjuk ki azonnal. Ha kint ilyen piszok van, vajon mi lehet odabent.

Hányszor elmondta, hogy megfogadta már magának, ha idejön meg se fog szólalni. Körbe se fog nézni. A mi dolgunk, hogy tartjuk el ezt a portát.

Jaj kisfiam, ha a két lány lusta, legalább te legyél már ügyes. – mindig elmondta az öcsémnek. Fogékony is volt rá, mígnem lett belőle is egy mókuskerékben szaladgáló, fáradt ember.

Nagyanyám mindig azt mutatta, hogy kőkemény asszony, aki a titkokat is olyan magabiztossággal kezeli és cipeli, mint amilyen biztosan áll a vaskerítés a helyén.

Sose vallotta be, ha megbántották, csak ezerszer elismételte, hogy engem ugyan nem érdekel, nem bántott ez. Azt csinálnak, amit akarnak velem.

Ő az az asszony volt, akit az anyja elbújtatott a katonák elől, hogy nehogy elvigyék. Aki végigkapálta az életét a szántóföldeken.
Aki felnevelt három, nehézlelkű gyereket.
Aki megtanított fonalbabát fonni, és leszedte nekem a még szelíd tengericsövet, hogy azzal játszhassak és frizurát köthessek a csuhé-hercegnőnek. Aki megvédett a mumustól.

Nyaranta sokat mesélt, például arról az anyajegyről, ami olyan játszi könnyedséggel terült el a bal arccsontján, mint egy fürt szőlő. Azt mondta, hogy ősszel, amikor megérik a szőlő, az ő anyajegye is pirosabb lesz, mert a többi évszakban inkább olyan lilás színe volt.

Nagyanyámnak sok mendemondája volt. Mindenféléről.

Nagyon sokat szavalt nekünk verset a lugas alatt, a nagy nyári melegben. Míg azt vártuk, hogy rendesen lehűljön a hűtőben a limonádé, ő Aranyt és Petőfit idézte. A János vitéz volt a kedvence.

Aztán hányszor elmeséltettem vele az imakönyvében pihenő, piros szalaggal átkötött kis ibolyacsokor történetét. Amit még nagyapám a katonaságból hozott neki haza.

Ötven évig őrizte. Azóta is megvan.
Egyszer azt hitte, hogy elveszett. Na, akkor láttam először igazán erős érzelmeket rajta. Kétségbeesett és rettentő szomorú volt. A szemébe olyan könnyáradat csücsült le hirtelen, mint a csatornákba az esővíz nagy viharok után.

Mekkora kő esett le a szívéről, mikor megtalálta. Még a ház is fellélegzett abban a pillanatban. De én is.

A szívtövembe fúródó fájdalmat akkor semmivel sem tudtam volna leírni… Talán a szőlő ízével. Mindig próbált azzal etetni.

– Milyen finom, egyed! – de tudhatta volna, hogy a pirosat nem szeretem, csak a fehéret. Azt is csak akkor, ha nincs benne mag. Az keserű.

Tudta, hogy a pöszméte a kedvencem, lebattyogott a kertbe, és a virágos otthonkája zsebében hozta fel nekem a friss ropogós, savanyú illatú szemeket. Azon a nyáron tanultam meg, hogy a savanyúnak van illata.

Az a nyár volt az utolsó.

Nagyapám megvívta a háborúit. Akkor egyszer szedett ibolyát nagyanyámnak. Többet sose tehette.

A lugas még áll, de már olyan sebzett, hogy több helyen szökik be rajta a napsugár, mint egy lisztes szitába.

Gyerekkorom szőlőskertje nagyanyám arcán csücsült. Palacsintaízű volt és pontosan annyi fecskényire szabad, mint ahány fióka kikelt azon az utolsó nyáron, a fészerben állomásozó madárfészekben.

Támcsu Anikó

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.