A Tavasz meséje

– Jó napot! – szólt Tavasztündér. Beletúrt hosszú, hullámos, kéklő fürtjeibe. Könnyű léptekkel sétálgatott a harmatos fűben. Az embereket kereste. Apró, meztelen lába nyomán sárga kankalin és kék ibolya bontotta szirmait.

Széttárt kezével végigsimította a bokrokat, csókot lehelt a fák pattanásra kész rügyeire, a fürge szellő jácint illatot lopott a hajából.

– Jó napot! – ismételte újra, kicsit megköszörülte a torkát, hatalmas, égszínkék szeme riadtan kutatott a néptelen utcán. 

A folyó jobb partján, kedvenc parkjában állította meg hatpillangós virághintóját. Mint minden évben, most is ujjongó üdvözlésre számított, de a vízen ringatózó hajók koccanásán kívül csak a kövér városi galambok burukkolása törte meg a csendet. Talán magára haragította az embereket, azért nem várták úgy, mint régen – gondolta a tündér. Már kezdte bánni, hogy fiatal, de annál buzgóbb szerelme miatt csak késve érkezett a városba.

– Hát senki sem várt rám? Még a gyerekek sem? – fordult vissza hintója felé, s a Napra nézett válaszért. A Nap csak megrántotta vállát, majd unottan maga elé húzott egy boglyas felhőt, elhárítva a további kérdezősködést.

A tündér felkapaszkodott a hintóra, pillangóira legyintett, és elindult a folyóparton. Hosszú percekig egy lélekkel sem találkozott, a házak csukott ablakai mögött mozdulatlanul lógtak a sötétítőfüggönyök.

– Túl korán van még – rázta fejét Tavasz, azzal a hintót átirányította a legközelebbi hídon, hogy a folyó túloldalán is ellenőrizze a fákat és virágokat. Arra gondolt, ha felszáll a harmat, az emberek lassan kibújnak otthonukból, a gyerekek biciklire pattannak, a kutyák meg csaholva rohannak a guruló labdák után.

Tavasz végighajtott a rakparton, megsimogatta a fűszálakat és csillámport hintett a lassan ébredő fák gyenge leveleire.

– Csak van itt valaki, aki megmondja, hol vannak az emberek! – nézett körbe morcosan. A rakpart végén két alakot pillantott meg. Odahajtott.

– Jó napot! – köszönt mosolyogva a görnyedt hátú uraknak, akik egy sakktábla fölé hajoltak, fittyet sem hánytak rá.

– Nem léphetsz a bástyáddal! – húzta el száját a táskás szemű, ásító figura, majd hunyorogva Tavaszra sandított. Köszönésképpen kalapjához érintette mutató- és középső ujját, majd ismét a bábukon mélázott.

– Már miért ne léphetnék?! – kérdezte a soványabb, ültében is izgága, riadt tekintetű játszmatársa.

– Azért, mert sakkban leszel, ha nem vetted volna észre! – motyogta elnyújtva a másik, könyökére támasztva fejét.

– Elnézést, – hajolt közelebb hangját felemelve Tavasz – nem tudják, hova tűntek az emberek?

Az izgága, orrát húzogatva pillantott rá, míg barátja álmosan figyelte a tündér kíváncsi tekintetét.

– Micsoda kérdés! – mondta az izgága. – Hát maga meg hol járt eddig? Egyáltalán ki maga?

– Tavasztündér vagyok. Én hozom a tavaszt – szólt, és varázspálcájával csillámló kört rajzolt a sakkozók szeme elé.

– Maga meg mit csinál? – ugrott fel a helyéből a férfi – Nem kapott e-mailt vagy üzenetet? 

– Nem értem! Milyen e-mailt? – kérdezte a tündér ijedten.

– Figyi, pajti! Ez tényleg nem tudja – mondta az unott képűnek a ficánkoló. – Hát nem érti? Az emberek nem jöhetnek ki. Bent kell maradniuk a lakásukban, amíg rendbe nem jön minden. Nem látja, hogy teljesen katasztrofális a helyzet?

– Mi a katasztrofális?! – kérdezte csodálkozva a tündér

– Apám, ez semmit sem tud – zuttyant vissza a girhes.

Na, hagyd, majd én! – mondta a tunya képű. – Figyelj, tündérke. Már egy hete, hogy elrendelték a kijárási tilalmat. Koronavírus. Nem igaz, hogy nem hallottad. Az egész világ benne van.

Tavasztündér bőszen rázta kék loknijait.

– Na, szóval, amíg az újrafertőzöttség nem lesz egészen közel a nullához, addig sajna, se ki, se be. Végre mindenki megértette, hogy ez van és punktum. Csak mi maradtunk itt: én, Tunyaság, meg a barátom, Pánik.

A Tündér a földet nézte, kezében vacak vesszőként lógott a varázspálca.

– Most már mindent értek. Szóval ezért. Ezért nem jöttek elém, hogy üdvözöljenek – suttogta maga elé szomorúan – Most mit csináljak?

– Hát semmit! Nem hiszem el, hogy nem érti! – csapkodta az asztalt Pánik. – Idén a tavasz elmarad, és kész. Még csak az kellene, hogy előcsalja őket holmi illatokkal, meg virágokkal. Még jó, hogy a húsvéti nyuszi nem jön ide!

– Nyugodj meg barátom! A húsvét már uncsi. Az emberek jól érzik magukat a lakásban. És amíg te itt vagy, addig ki sem merészkednek az utcára. Én meg gondoskodom róla, hogy ne is legyen kedvük hozzá. Szóval, tündérke, menj haza, ugorjuk át ezt a tavasz témát! Majd jövőre, ha túl leszünk ezen az egészen, akkor majd esetleg újra megpróbálhatod.  Egyébként meg sakk-matt – ütötte le Pánik bástyáját Tunyaság. – Hehehe.

A tündér nem akart hinni a fülének.

Az nem lehet, hogy ne legyen tavasz, ne legyenek virágok, és gyümölcsök!

Lassan vonszolta magát a hintóig, könnyei harmatcseppként potyogtak a fűszálakra, a virágok hervadtan néztek utána, a fák rügyei magukra húzták burkaikat. A hintó lassan emelkedett a levegőbe, a pillangók a folyó felett köröztek egy ideig, a tündér parancsát várták. Az emberek számítanak rá, várják őt, biztos benne, hogy így van. Lehet, hogy még egy ideig nem jöhetnek ki és nem köszöntik, tavasz nélkül semmit sem ér a világ!

– Megmutatom, hogy itt vagyok, és nem hagyom cserben őket. Egyszer vége lesz ennek a szomorúságnak. Tudniuk kell, hogy van remény, van miért kinézni az ablakon! 

A tündér büszkén a magasba emelte fejét, legyintett egyet varázspálcájával, majd a folyó mindkét partján végighajtott. Amerre járt, virágba borultak a fák, tulipánok, kankalinok nyitották szirmaikat, a parkok és az utcák jácinttól és ibolyától illatoztak. A tavasz beszivárgott az ablakréseken, a kulcslyukakon, szellőzőnyílásokon. Az emberek kitárták az ablakokat, a gyerekek örömükben ugráltak, és a kutyák a párkányra támaszkodva belevakkantottak a levegőbe.

Tavasz volt. Visszavonhatatlanul.

Bali Anikó

(kezdőkép: pixabay)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük