A tulipán

– Miért csókolta meg őt?
– Nem látták a rajzait?
– Mire céloz? 


– Mivel kezelik itt? Gondolom nem elmebajjal. Csak leszbikus. Szerelmes volt egy lányba, a szülei ezt nem fogadták el. Belebolondult. Öngyilkos akart lenni. Ezzel hozták ide, nem? Azóta meg nem tudják szóra bírni. Nem beszél. Egy hangot sem ad ki magából. A szülők sem mondtak semmit, mert azt kívánták bár, halt volna ott meg a kádban. Csak festeget, mindenfélét. Színeseket, mert belül még szerelmes. Pedig azt kívánja, bárcsak elpusztulna a teste, amiért nem fogadják el őt, amilyen. Ezért nem beszél, mert akkor inkább nem lesz semmilyen. Vigyék ki a fehérre meszelt gyógyszagú szobájából, a kis tóhoz, ki a kertbe, ott kérdezgessék. Majd ott megered a nyelve.
– Ezt mind a rajzaiból vette ki?
– Mert maguknak nincs ehhez szemük?
– Honnan tudta, hogy a kádban akart öngyilkos lenni?
– Ha elárulom, ad egy kis morfiumot. Elég egy egészen kis adag.
– Nincs szüksége rá. Csak az elméje generálja a testi fájdalmát.
– Hol tanult maga pszichológiát?
– A betegek nem tudnak egymásról. Maguknak nem volt még közös terápiájuk sem, egy csoportban se voltak. A szobájuk is egy másik szárnyban van. Most találkozott vele először.

Csend ült le a két nőre. Bámulták egymást, míg az egyik markolta a bőr kanapé szélét, a másik a jegyzetfüzetében állt meg az írogatással és meredten egy pislogás nélkül figyelte lélegzetvisszafojtva a másikat.

– Honnan tudta, hogy leszbikus?
– Tulipánokat rajzolt. Vérvörös tulipánokat. A tulipánok a női nemi tulajdonságok jelképe. Mindkét csuklóján ott éktelenkedik két piros csík, ami annak a jele, hogy szerette volna kiontani az életét. Csak a hülye nem veszi észre, és mivel a szülők ki sem engedték a saját szobájából. A nyakán és a tarkóján karmolás nyomok erről árulkodnak, 80% az esélye annak, hogy klausztrofóbiás tünetektől szenvedett, amikor bezárják az embert és csapdába kerül – mi sem egyértelműbb, hogy a kádban próbált megnyugvást találni. Emellett szereti a művészetet. Az alkotók nagy része ezt csinálta volna. Minden festménye novellai idézet.
– Azért csókolta meg, hogy segítsen rajta.
– Ez most kérdés, vagy kijelentés? Szép lány, és megvolt a szikra. Tudja, a vonzalom. Érzett már olyat? Amikor szexuálisan vonzza valaki?
– Azért tette, hogy megnyissa azt a gátat, ami előtte van. Segíteni akart rajta.
– Uramisten, hogy maga milyen egy akaratos nő. Hogy vették fel az orvosira?
– Miért csókolta meg? Tudja, hogy ez szabályellenes.
– Jó bulinak tűnt. És nem tudok parancsolni az érzelmeimnek.
– És most mondja el, mi az igazság?

Grace fújtatva adta ki magából a levegőt. Mérges volt és nyugtalan.

– Azért csókoltam meg, mert tudtam, hogy mire van szüksége, hogy kilépjen a borzongató komfortzónájából, hogy végre figyeljen rá valaki, és lássák végre, hogy mi a baj, mert maguk annyira vakok hozzá, hogy csak teletömik gyógyszerekkel és rossz helyen kapizsgálnak. Sosem akart öngyilkos lenni. Ő csak szerelmes. Segíteni akartam neki, mert csak ehhez értek, ez az egyetlen, ami megmaradt az előző életemből.
– A tudás. A tudás, hogy segítsen másoknak.
– Remélem most boldog. Igazságmániás, legszívesebben leribancoznám, de nyilván nem vetne jó fényt az állapotomra.
– Ha másoknak segíteni akar, miért nem segít magán, hogy visszaállítsa a régi rendet és visszatérjen, mint pszichológus?
– Mert nem akarom. Visszaállítani. A régi rendet. – Tagoltan közölte ezt a három mondatot, olyan hanglejtéssel, hogy jelezzen, ma már nincs több mondandója.
– Azt hiszem Grace, lejárt az egy óránk. Holnap ugyanitt.

A nő felállt a kanapéról. A hófehér nadrágján ropogtak a megszáradt festékmaradványok. Minden lépésével apró darabkák hulltak a lába nyomán.

Nem szivárványt hagyott maga után, hanem vöröset és feketét. A pólóján volt a méregzöld, de az a pamut anyag nem engedte ki magából a színterápia utáni jeleket.

Egy ápoló már várta az ajtóban. Hozzá sem ért, csak elindultak egymás mellett, csendben. Grace kezei lógtak élettelenül. A haja kócos volt a lelke feldúlt.

Érezte, hogy már nem tudja sokáig tettetni a depresszióját. Nem tudja tovább elhitetni magával, hogy nem vágyik vissza a valóságba. Hiányzott neki a munka, a tudás, az emberek, hogy segíthessen rajtuk.

A szíve mélyén érezte, hogy az az oldal, ahol most van, nem az ő világa. Vissza kell térnie.

De a kép, ami a mélybe húzta, még mindig ott lebegett az emlékeiben. A férje utolsó pillantása, mielőtt kihunyt volna a testéből az élet.

Támcsu Anikó

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük