A zöld szempár

Zuhogott az eső, de egyébként mindegy is volt.

A zuhogó eső csak hűen tükrözte azt a borongós hangulatot, ami a lelkében honolt.

Utálta magát. Utálta az életét. Utálta, hogy egyedül van, hogy csak egy macska várja otthon, hogy lassan olyan lett, mint Erzsike néni a szomszédban. Öreges, bogaras csaj, akinek a haja, a szeme és az egész élete épp olyan szürke, mint a ruhája. Mint most az ég odakint. Vénlány, aki magában motyog.

Igen. Szemerei Izabella határozottan utálta magát.

Mérgesen ugrott fel a villamosra, s csúszós kézzel igyekezett kapaszkodót találni. Nem volt egyszerű, meg is botlott, s majdnem térdre esett.

– Szenzációs! – bosszankodott, s gyorsan körbepillantott, látta-e valaki a mutatványt. Egyetlen szempár kivételével mindenki a mobiljába temetkezett. Az a zöld szempár viszont egyenesen őt bámulta. Kitartóan.

Bella elfordult. Előkapta a telefont és átfutotta a kedvenc rovatát. Percek múlva felnézett, s  csodálkozva vette észre, hogy a szempár meg a gazdája még mindig a villamoson utazik, és őt nézi.
Kicsit zavarba jött, de leszállva meg is feledkezett a dologról.

Egészen másnap reggelig, mikor újra a zöld radar pásztázására lett figyelmes. Aztán harmadnap reggel megint.

Negyedik nap indulás előtt, az utolsó pillanatban Bella kiengedte a haját, így a praktikus, de unalmas konty helyett a sötétbarna tincsek hullámos örvényként omlottak a hátára.
Maga sem tudta megindokolni magának e tettét, egészen addig, míg a zöld szempár elismerően fel nem csillant a villamoson.

Bella szürke szívén felragyogott az első fénysugár.

A leengedett hajat egy csinosabb pulcsi követte, majd feszes farmer váltotta fel a trottyos szabadidőnadrágot.

A zöld szempár minduntalan elismerően nyugtázta a változást. Egyetlen szót nem váltottak soha, közelebb sem léptek egymáshoz. Mégis, Bella élete a napok hosszú sora alatt észrevétlenül megváltozott.
Arcán egyre többször ragyogott fel a mosoly, fejét felemelte, derekát kihúzta.
Léptei magabiztosabbak lettek.

Előkerült egy parfüm és az öreg sminkkészlet, ami ki tudja, mióta porosodott a fürdőszoba fiókjában.

A nap fénypontja a reggeli villamosút volt, és a színek, melyek akkor varázsolódtak köré, egész nap vele maradtak.

Bella egy reggel döntésre jutott. Bemutatkozik. Abban nincs semmi. Odalép és megmondja, hogy szép az idő. Vagy megkérdi, hány óra. Még az is lehet, hogy szaval egy verset. Mindegy is.
A lényeg, hogy megteszi az első lépést.

Fehér alapon pipacsos ruhát választott a nagy tetthez. Előző nap vásárolta a közeli áruházban. Régen egy ilyen ruhára rá sem nézett volna, de most bedobta a kosárba, egy tűzpiros magassarkú mellé.

Most pedig izgatottan bújt bele új szerzeményeibe.

A cipő idegen volt. A járás kétszer annyi időbe telt, mint máskor. A szoknya lebegése is furcsa volt, mégis…

Új Bella boldog mosollyal intett búcsút Szürke Bellának. Tudta, mától semmi nem lesz ugyanolyan.

A villamosra bizakodó mosollyal lépett fel, ám a mosoly azonnal le is hervadt. A zöld szempár ezúttal nem várta elismerő kacsintással. Éppen mással volt elfoglalva. Belefeledkezett egy barna szempárba.
A fiú és a lány összebújva sugdolóztak, körülöttük vibrált a szerelem, aranyfénybe vonva az alakjukat. A lány lábánál hatalmas bőrönd hirdette, hosszú útról érkezett.

Bella úgy érezte, elgyengülnek a lábai. A tűsarkak meginogtak, térdei össze akartak csuklani alatta.
– Egye meg a fene a piros pipacsokat! Egye meg a fene a hitet! – gondolta Bella, és kapaszkodó után kezdett nyúlni, de a keze a levegőt markolta. A derekát viszont az utolsó pillanatban erős karok ragadták meg. Egy határozott mozdulat, és Bella ismét egyenes derékkal állt, ezúttal egy fekete szempár fogságában.

– Szép ruha! – mondta a szempár tulajdonosa.
Bella úgy érezte, beleveszik a sötét szemekbe.
– Szép szemek! – válaszolta, majd egyből arra gondolt, most mondta ki élete legnagyobb butaságát. És, hogy a fekete szempár biztosan hülyének nézi.
Levegőt vett, hogy valahogy korrigáljon, ám a szempár nevetni kezdett.
Bella pedig szédítő forgással esett rabságba.

Utolsó pillantást vetett a zöld szempárra, aki mintha búcsúzóul egyetértően kacsintott volna, aztán a jövő felé fordult.

– Tudod, mibe szerettem bele? – kérdezte három év múlva, egy esős délutánon Fekete szempár. – A pipacsos ruhádba. Ahogy összecsuklottál előttem, arra gondoltam, csak valami eszement lehet, aki felvesz egy olyan borzalmas, pipacsos ruhát. Mégis mi vett rá, hogy megvedd?

– Mi vett rá? A hit.

K.O.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.