Angyal

Összébb húztam a mellkasomon a vállamra terített, lazán kötött, buggyos kardigánt. Anyámtól vettem kölcsön, és milyen jól jött. A templom ugyan kívülről csodásan pompázott a májusi napsütésben, de odabenn, az ódon falak között még hűvös volt a levegő; milyen isteni lesz ez majd a júliusi kánikulából bemenekülve, egy szombat délutáni misén.

Most esküvő van a templomban, esküvői szertartáson dideregek a szűkösen elhelyezett padsorok között. Egy csokorban ülünk társaimmal, épp házasodik közölünk egy – Ő persze az oltár előtt könnyezik meghatódva. Mi pedig énekelünk nekik – énekesek vagyunk – valami szépet, amit szeretnek, gospel stílusban. Kiemelkedünk a hátsó sorból mi öten, ajkunkat könnyes mosolyra húzzuk, s emelkedett hangulatban, teli érzelmekkel kezdünk búgni a jegyes párnak. A násznép hátra fordul, az összes szempár miránk szegeződik, de mi csak a fiatal szerelmeseket csodáljuk. Talán itt-ott bele is hibázunk a szövegbe, mert ilyen szépet látva bizony, nehéz is koncentrálni. Még jó, hogy angolul éneklünk, talán sokan nem is értik, miként botlunk el. Meg-megcsillan hangunk az öreg csillárokon, a rózsás ablaküvegeken verődik vissza minden szólam, s ahogy földet ér, bókol az ifjú párnak.

Mikor leülünk, kacér mosolyba ütközöm. Két padsorral arrébb, egy kisfiú huncutúl fókuszál rám hatalmas szempillái alól. Ismerem őt, a családját is, falubéliek, őket is meghívták. Megböki a bátyját, aki szintén nem több, mint hatéves, s alig diszkréten mutat felém, hátrafelé, hüvelykujját a válla fölött himbálva. Elvigyorodom. Apró boldogságot hoz ebbe a fájdalmas néhány percbe. Kis boldogság az elmúlt egy év margójára. Teleírva füzetem tehetetlen, igazságtalan, kitaszított címszavakkal, egy hontalan, magába süppedő, veszteségtől szenvedő esztendő unalmas történetével. De most piros tollammal bejegyezhetek egy kis örömfoltot a fekete sorvégek közé. Megtanultam örülni ebben az egy évben az apró csodáknak. Amikor viháncoló kiskutyák mellett megyek el az utcán; vagy egy kicsi baba kacag könnyfakasztón; egy galamb ugrál az aluljáró lépcsőjén felfelé ügyetlenül; vagy a nagyanyám, amikor dúl-fúl az öregotthonban, pedig közben élvezi a társaságot; vagy boldog voltam akkor is egy percre, mikor a nagyapám a halálos ágyán rám mosolygott a télen. Megemlékezem örömmel azokról a kedves szavakról is, amiket idegen emberek és ismerősök intéznek hozzám. Másodpercnyi boldogság ez mind, csak egy szemrebbenésnyi, egy ajakrándulásnyi öröm. Most pedig ez a kisfiú. Szemlélt még a padból jó darabig. Mint egy angyal. Hófehér ingben, halványkék csokornyakkendőben, lábát lóbálva ücsörgött aztán tovább a szőke kis teremtés, s meglepően nyugodtan figyelte a pap beszédét. Néha-néha újra hátrafordult, hol komoly kis arcocskával, hol ismét kacérkodva. Sugárzott belőle valami, valami több, mint ártatlan, gyermeki fény. Körül lengte valami megfoghatatlan titok; olyan titok, melynek érzem az ízét még ma is a számban, s az orrom is emlékszik az illatára. Csendben figyeltem tovább a szemem sarkából, nem tudtam eldönteni, mi olyan másvilági benne. Szeretetet éreztem, s elképzeltem, egyszer, ha lesz fiam, majd biztosan ilyen tündéri kisfiú lesz.

Aztán a lakodalomban kaptam a kis hároméves hódolómtól egy szál száraz kórót, örömmel fogadtam. Később pedig, amikor anyám kardigánját újra magamra húztam, hogy kikísérjem dohányozni a barátaimat a hűvös május-esti tópartra, utánam szaladt, hogy ugyan indulok-e már haza? Ó, dehogy, gondoltam, korai még az este, hiszen még Ti sem                   vagytok fáradtak, kislegények! „Akkor… majd jössz táncolni velem?” Hát hogyne mennék! Csupa mosoly kis úriember. S egy óra múlva valóban táncoltatott a kisfiú, engem, s egy ötéves vetélytársamat. Boldoggá tett ez a figyelem.

Évek teltek el, pontosabban, huszonhét év. Már nincsen meg Anyám kötött kardigánja, megette az idő. De most nem is fázom, lángoló július van. Éppolyan forró, mint amikor végre újra szerelmes lettem. Minden júliusban megemlékezem arra, hogy magam mögött hagytam a fájdalmamat, és átengedtem magam a sorsnak, elengedve a nehézségeket. Ugyanabban az évben, mint amikor rám mosolygott az a kisfiú, csak két hónappal később.

Most is esküvő van. A lányomé. Gyönyörű fiatal nő lett, és fülig szerelmes. Elnézem, ahogy az édesapja bekíséri az oltárig. Erős férfiember, aki most mégis alig győzi felitatni örömkönnyeit. Ugyanolyan szerető mosollyal néz rám, amikor beül mellém a padba, s vállamra enyhe csókot lehel. Meg is áll egy pillanatra ezen a ponton míg összeszedi magát, majd arcomig emeli tekintetét. Szemében látom az örökkévalóságot, az összes szenvedélyét és érzelmét megosztja velem lelkéből ebben a pillanatban, s csak azután néz az oltár felé. Szeretem a ráncait, szeretem az őszülő, de még dús haját – szeretek vele együtt öregedni. A szertartás gyönyörű, a rózsaablakok ugyanolyan varázslatos színeket komponálva eresztik át a Nap fényét, mint huszonhét évvel ezelőtt. Felnézek, s az üvegből faragott angyalképeken vibrál a forró napsugár. Odakinn áll a levegő, nem mozdul a hőség; és csend honol a templomkertben, messze az autók zajától. Odabenn felcsendül a nászének, boldoggá tesz mindenkit a két egybehangzó „Igen”. Örömcsók csattan, hosszan és elégedetten. A násznép elé fordul a fiatal pár, s párás szemeikkel a vendégeket vizslatják.

Megtalál a szeme. Megtalál a hároméves kisfiú szeme, vagyis tiszta lelkű tekintete. Újra látom Őt, azt a kis angyalt. Rám mosolyog. Angyali mosoly, huncut szempár, teli tisztelettel és hálával. Hálás, hogy a szerelmét elhoztam a világra. Ő az a kisfiú, az angyali fiú. Az újdonsült férj. A vejem.

Több mint két esztendeje már, hogy bemutatta a lányom a párját, azaz nem kellett bemutatnia, egykori falubéli fiút választott, akinek a családja már sok éve másfelé költözött. Aztán a két fiatal a fővárosban talált egymásra, nem is tudták sokáig, hogy azonosak a gyökereik. De Ő volt az a huncut kisfiú a ragyogó tekintettel, ugyanezen templomban, majd’ harminc éve. Tudtam persze akkor is, hogy ki ez a fiatal férfi, amikor a lányom bejelentette, hogy együtt járnak – ám arra a cinkos mosolyra eddig nem is emlékeztem, feledésbe merült. De most, ahogy rám nézett, oldalán az édes lányommal, félelmetes borzongás futott át rajtam. Percekig szótlanul merengtem. Angyal volt huszonhét évvel ezelőtt ez a fiatal férfi, gyermek testben. Amikor rám nevetett – és ez élesen hasított belém -, azt üzente, hogy minden rendben lesz. Az a megfejthetetlen rejtélyesség, amibe az a gyermek burkolózott akkor, egy jövőkép volt. Egy üzenet, hogy én hozom majd világra az Ő szerelmét, szóval, csodás fordulatot vesznek a dolgaim, lábra állok és megtalálom a boldog szerelmet.

Hiszek a csodákban, higgy Te is. Egy mosoly, egy szó, egy érzés, egy illat – üzenetek mind, de csak utólag derül ki a tartalmuk. Az élet számtalan lelket sodor utunkba, akik egytől egyig angyalok. Rossz angyalok és jó angyalok. A kérdés, vajon ki lehet a Te angyalod?

Kurtán Laura

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük