Angyalka

„Nagyapa igazi gavallér volt. Amíg udvarolt nekem minden hétvégén a parkba jártunk. Karon fogott és egész délelőtt sétáltunk a fák alatt. Egyfolytában el akart kápráztatni, ezért sokat mesélt és én ámulva hallgattam a csodálatos történeteit. Persze mindketten tudtuk, hogy a fele se igaz annak, amit elmond, de én ezt sosem bántam.

Nagyon szórakoztattak a meséi és órákig tudtam hallgatni őket. Ahogy teltek a hónapok egyre többször engem is beleszőtt ezekbe az álmodozásokba. Együtt jártunk végig Európa kastélyait és azon a nyáron még a csillagok közt is repültünk. Egy szombati napon nagyon izgatott volt, amikor találkoztunk. Azt mondta, hogy álmot látott, csodálatos álmot. Álmában a sintrai Pena kastélyban sétáltunk a folyosókon, amikor megláttuk George Byron szellemét, aki szembe jött velünk. Amikor elénk ért megállt és arcán fennkölt mosollyal szólt hozzánk. Azt mondta, hogy végre megnyugodhat a lelke és átkelhet a másvilágra, mert látott minket, látta az igaz szerelmet, amit eddig keresett. Ekkor Nagyapa felém fordult és izgatottan a szemembe nézett:„Tudod Anna én azt hiszem, hogy egy ilyen zseni, mint Byron nem tévedhet. Ő az egész életét a téma kifejtésének szánta, ha valaki, akkor ő tudja, milyen is az igazi szerelem. Úgy vélem igaza van. Kérlek legyél a feleségem, hogy megpecsételhessük ezt az érzést.”Ilyen volt Nagyapa. Egy költő mögé bújt, hogy elmondja érzéseit. Én igent mondtam és nászútra Sintrába mentünk. Ott tudtam meg, hogy Byron nem is ott halt meg, csak még fiatalkorában járt ott és szerette azt a helyet. De hát Nagyapa agytekervényeit mindig is nehéz volt követni.”

Nati csak ült és hallgatta a Nagyit. Szerette ezeket a meséket a Nagyapáról. Mindennap bejött a Nagyihoz, hogy meglátogassa. Apa megengedte, hogy iskola után elmenjen a kórházba, hogy láthassa. Előfordult, hogy a Nagyi aludt, amikor megérkezett és csak egy lemez szólt a kis asztalon a kórteremben. „Keringő” – mondta a Nagyi, amikor megkérdezte, hogy mi ez a muzsika. „Nagyon sokat játszották akkoriban. Nagyon szeretem, arra emlékeztet, amikor Nagyapával az első gyermekünket vártuk. Végtelenül boldogok voltunk akkoriban, nem sejtettük, hogy hamarosan mindez megváltozik. Akkoriban még nem voltak ilyen modern kórházak, mint ez. Tudod, amikor megszületett Angyalka nagyon beteg lett még ott a kórházban. Az orvosok próbálták megmenteni, de úgy látszik Istennek más tervei voltak a lelkével és magához szólította. Én és Nagyapa együtt mentünk haza a kórházból. Nagyon szomorúak voltunk, hogy Angyalkát nem vihettük haza magunkkal. Én nem értettem akkor, hogy mi is történt. Sokáig éltem gyászban. Nagyapa látta ezt és egyik nap megint mesélni kezdett. Elmesélte, hogy álmában találkozott Angyalkával és beszélgettek. „Nagyon boldog volt, hogy találkoztunk. Én megkérdeztem, hogy mi történt, hogy miért hagyott itt minket? „Apa én nem hagytalak el titeket. Tudom, hogy Anya most nagyon szomorú, de mond meg neki, hogy ne legyen az. Ő vigyázott rám kilenc hónapig, óvott, féltett. Mindent úgy csinált, ahogy kell. Istennek tetszett, amit látott, hogy hogyan óvja az Ő lelkét, de azt is látta, hogy milyen törékeny ezért úgy döntött, hogy segít neki. Örökké mellé ad egy lelket, aki mindig, minden pillanatban mellette lesz, hogy el tudja majd viselni az élet viszontagságait. Nemsokára egy életet ad a kezébe és tudja, hogy mennyire fog aggódni azért az életért. Kell majd valaki, aki segít neki fentről, hogy legyőzze az aggodalmait. Én nagyon örülök, hogy én lehetek az, aki végigkíséri őt. Ugyanúgy óvni fogom őt, mint ahogy ő óvott engem. Mond meg Anyunak, hogy most már nem kell aggódnia.” Mária! Én azt hiszem ez az álom valóság. Én láttam és szomorú volt, hogy milyen szomorúnak látja az ő Anyukáját.” Ekkor még nem gyógyultam meg teljesen, de sokat segített, hogy végül újra megtanultam boldognak lenni. Lehet, hogy butaság volt minden szava, de én hinni akartam benne. Nagyapa akkoriban minden hétvégén kézen fogott és elvitt a parkba sétálni, mint régen. Újra mesélt és mesélt megállás nélkül. De sosem mesélt többet Angyalkáról. Akkor elmondta, hogy mit érez és többé nem akart szót pazarolni rá. A meséi mutatták meg őt őszintén, hiszen sosem mutatta ki, hogy mit érez belül. Ha mesélt láthattam csak igazán, hogy milyen csodálatos ember.”

Mikor Nati másnap újra bement a Nagyihoz, látta, hogy alszik éppen. Egy keringő dallama járta át a kórtermet. Az asztalon észrevett egy fényképet. Odalépett, kezébe vette. Egy fiatal lány nézett rá a képről. Kis mosoly, büszke arc. „Az én vagyok.” – hallotta az ágy felől. Ekkor vette észre, hogy a Nagyi közben felébredt. Ugyanúgy mosolygott a párnák között, mint a képen. „Emlékszem arra a napra, mikor Nagyapa elhívta hozzánk a fotográfust. Éppen csak túl voltam Angyalkán és ő szerette volna megmutatni nekem, hogy milyen szép is vagyok. Készült több kép is, de ő ezt hordta mindig magánál. Később mikor már túl voltam az ötvenen gyakran panaszkodtam, hogy nem érzem magamat szépnek. Ő ilyenkor elővette ezt a képet a tárcájából, megmutatta nekem és mindig azt mondta: „Anna! Nézd meg ezt a képet, mit látsz rajta? Én egy gyönyörű nőt látok, aki a szíve alatt hordozza a gyermekünket. Számomra ott megállt az idő, bizonyos értelemben. Én még mindig ezt a szempárt látom. Ragyog rám a mai napig. Lehet, hogy körülötte kicsit feltűntek a ráncok, de a szempár ugyanaz maradt. Az üzenet ugyanaz maradt. Látom benne az életünket, látom benne a szenvedéseket, a könnyeket, de ugyanúgy látom benne az öröm pillanatait, a sok mosolyt és nevetést. Látom benne mindazt, amit én annyira szeretek benned.” Amikor először mondta én nagyon meglepődtem. Soha azelőtt ennyire nyíltan nem beszélt magáról. Úgy tűnik öregedő fejjel egyre szentimentálisabb lett. Később a halálos ágyán, mikor már ti elmentetek és csak ketten maradtunk ezt mondta nekem: „Anna, én szégyellem magamat. Igazán talán sosem mondtam, hogy mennyire szeretlek. Gyáva voltam egy életen át, hallgattad a meséimet, bár tudtad, hogy szinte egy szavuk sem igaz. Kérlek utoljára nézz a szemembe, hogy lássam a ragyogásukat és, hogy elmondjam: szeretlek! Ezt sosem tudtam a szemedbe mondani és csak reménykedem, hogy érezted.” Utána még sokáig álltam mellette, de többet már nem szólt és reggelre megtért a Teremtőhöz.”

„Nagyi, te is szeretted őt?” – kérdezte Nati. „Igen. Az elejétől fogva és még ma is szeretem. Úgy gondoltuk, hogy mi sosem fogunk ketté válni. Az, hogy ő nincs itt most velünk, tudom, hogy nem jelent semmit. Hiszem, hogy vannak lelkek, akik egyszer összeolvadnak és együtt folytatják útjukat. Ezeket a lelkeket soha senki és semmi nem választhatja ketté. Én és nagyapa talán ilyenek vagyunk, én ebben reménykedem. Nemsoká elmegyek innen és ő ott fog várni engem, mint régen a park kapujában hétvégenként.”

Nagyi észrevette Nagyapát, ahogy hanyagul a kapunak támaszkodik. Fején kalap, kissé félretolva, ahogy hordani szokta. Mikor észrevette őt felcsillant a szeme, majd komoran az órájára nézett és megkérdezte: „Anna, hol késtél eddig?” Nagyi csak mosolygott. Nagyapa karjába karolt és elindultak a széles sétányon. Egy kisgyermek futott feléjük, világos haját összekócolta a szél. „Szia Angyalka! Régen láttalak már, hol jártál? De tudod mit? Elmesélem én hol jártam, Anyu is biztosan szívesen hallaná.”

Filó Péter

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük