Bal(?) eset…

A fiúk tehetetlenül tördelték kezeiket.

Szerették volna tudni, hogy mi történt pontosan, de leginkább azon merengtek, hogy mi lesz most.

Nem beszéltek, de pillantásuk össze-összevillant. Valami ősi szövetség – talán a közös bűn tudata? – indította őket arra, hogy egyszerre érkezzenek a a jól ismert 102-es szobába.

Együtt voltak akkor is, mikor néhány nappal ezelőtt egyre szeszélyesebbé váló barátnőjük közölte, hogy egyiküket sem óhajtja látni többet…

Anna okos volt és erős. Szerette „testőreit”, szavak nélkül beszélgettek sokszor – a fiúk megegyeztek és sosem volt kérdés, hogy a lányt mindenhova viszik magukkal. Ha pedig ott van, féltve óvják, mint legdrágább kincsüket.

Beavatták rázós ügyleteikbe is: elmesélték neki, mikor a kollégium zászlóját lopták le a homlokzatról, amikor a könyvtárból el kellett emelniük a kémiakönyvet a témazáróhoz – mert persze a sajátjukat elveszítették, és tanulásra nem maradt idejük… Elviselték az eminens lány ki nem mondott korholását, az összevont szemöldököt és látványosan szégyellték magukat, meg persze égre-földre esküdöztek, hogy az anyagot azért meg fogják tanulni, mert hát milyen gépész az a gépész, aki nem ért a mechanikához?!

Készségesen kísérték el százszor is az uszodába és várták meg, hogy hazafelé ne tévedjen el. Ha engedte, táskáját is kivették a kezéből és boldogan cipelték helyette.

Összenőttek négyen: a lány és a srácok… Vajon mi téphet el egy ilyen szoros szövetséget? Vajon mi állhat közéjük? Ezen sosem gondolkodtak…

Azon a keddi napon esett az eső és Pista bácsi sietett haza…
A beköszönő fiúk kezébe nyomta leveleiket – közöttük volt egy, amit Annának címeztek, de nem volt rajta bélyeg, sem feladó.
Bandi gyanút fogott, Lackó mélabúsan gyűrte a borítékot, Gyuri pedig kimondta, amire mindnyájan gondoltak: „Akárki is ez, jogunk van tudni. Rejtélyes levél, mi van, ha fenyegetés lapul benne… Fiús írás, biztos, hogy valaki titokban zaklatja őt…”

Lackó azért hümmögött: „Minden titkát ismerjük, ha bántaná valaki, akkor biztos, hogy szólna, hogy segítsünk, tudja, hogy itt vagyunk és…” Arra gondolt, hogy sosem beszéltek arról, hogy mit is jelentenek egymásnak. A srácok nem érzelegnek, Annának pedig… hát sok barátnője nem volt, így ő sem érzelmeskedett, így itt szépen el is bizonytalanodtak.

Csendben nyugtázták, hogy bizony a titkos levélíró egy hősszerelmes is lehet, de ez csak egy újabb érv volt amellett, hogy elolvassák az irományt. A tettet döbbent csend követte, mert az orvosi lelet melletti néhány sor újabb konzultációról szólt, meg arról, hogy van remény…

A leírt szavakat hangosan ismétlő Gyuri mögött kitárult az ajtó.

Anna viharzott be rajta, a kék szempár villámot szórt:

„Mélységesen csalódtam bennetek. Egyikőtök sem érzi, hogy elárultatok? A portás rátok bízta ezt a bizalmas iratot, hogy adjátok oda… Ti pedig… hagyjuk is! Soha többet nem akarlak látni titeket!”

Dühös könnyekkel szobája felé vette az irányt.

Ott találták meg őt ájult állapotban a bűnbánó arccal érkező „triumvirek”, akik gyorsan hívatták a mentőt, maguk pedig taxival követték barátnőjüket.

Azóta két kap telt el, de ki számolja? Riadtan állták körül az ágyát lehajtott fejjel, féltek is, de nagyon akarták, hogy elismételje nekik akár azt, amit utoljára hallottak tőle…

 

„No, gyászhuszárok – valaki hozna egy pohár vizet nekem?”

 

Besenyi Judit

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.