Én vezettem, mégis minden olyan különös volt. Mint, amikor az ember kívülállóként szemléli a dolgokat. Csak történnek, és nem tehetünk ellenük semmit.

Úgy suhantak el mellettem a fák mintha valami sürgős dolguk lenne.
A Mohács táblánál hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy már visszaértünk a városba. Épp csak beültem a kocsiba és már itt is vagyok.
Feszült volt minden. Még a hét ágra sütő nap sem oszlatta a levegőben vibráló kegyetlen szomorúságot.
Reggel, anyám szokatlan zavartságot mutatott; idegesen kapkodott.
– Hívd fel apádat, valami baj van! – mondta
– Süket. Biztos ki van kapcsolva.
– Akkor hívom az öcsédet!
– Mi ennyire fontos?
– Valami baj van – felelte.
– Ugyan mi lenne? – kérdeztem, de nem tudtam nyugodt maradni.
– Ő sem kapcsolható. Vigyél oda! Gyerünk!
Rohantunk ki az ajtón.
A ház előtt megállva minden csendesnek tűnt.
– Talán alszanak – szóltam és viharként törtem volna be a kapun, de nem volt nyitva. – Milyen jó, hogy „haza jövök” és nincs egy rohadt kulcsom sem! Hogy nem tudok bemenni… Hogy a francba bele !!!
Készültem átmászni a kerítésen, mikor kattant a kulcs a zárban. A testvérem állt az ajtóban bágyadtan.
– Miért ordítasz? – hebegte.
– Hol van apu?
– Gondolom, alszik. Állj már le! Gyertek, igyunk egy kávét!
Ahogy szabaddá vált az út apám szobájába siettem. Mozdulatlan volt. Fölé hajoltam és puszit nyomtam a homlokára. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy lélegzik.
Nekiláttunk a frissen főzött kávénak. Csupa felesleges dologról beszélgettünk, de a vibrálás nem akart szűnni.
Hangos nyikorgás közepette nyílt a kapu. „Vajon ki lehet az” tekintettel meredtünk egymásra.
A jövevény köszönésre sem emlékeztető hörgést hallatott, amint megpillantott bennünket és nyíl egyenesen apám szobájába ment – mert neki jogában állt: ő volt az újdonsült kedvese -. Hatalmas dörrenéssel vágta be maga után az ajtót. Elrántotta a sötétítőfüggönyt és felháborodottan kiparancsolta őt az ágyból.
Tapintani lehetett a feszültséget.
Apám felbőszülve válaszolgatott a kérdészáporra nem értve a nő indulatát.
Nyílt az ajtó. Letaglózva lépett ki rajta a megfáradt férfi, aki szemmel látható módon zokon vette a jelenlétünket.
– Mit kerestek itt? – horkant fel dühöngve.
A szemében bujkáló szégyenérzet csak fokozta az iránta érzett szánalmat, amit a hirtelen leadott harminc kiló, az arcán látszó keserűség, a nagy fekete karikák és a levágott bajusz okozott. Baj volt, de senki sem akarta tudomásul venni.
Hangos szóváltás vette kezdetét apám és anyám közt, amiben az öcsém és én csak mellékszereplők voltunk, de mindketten vállaltuk a közel huszonöt éves szerepet: én feszítettem a húrt, ő pedig próbált békét teremteni. Csitíthatatlan vihar tombolt, az új asszony pedig csendes szemlélőként, elégedett mosollyal, magát biztonságban érezve állt apám háta mögött a szobában.
Készültünk beszállni a kocsiba, mikor édesapám a nyitott ablakon át, őrjöngve adta tudtomra, hogy a kéretlen látogatásaimnak véget vet, mert felháborító, ahogy bejelentés nélkül megjelentem.
Ordított a lelkem. Bebizonyosodott, hogy baj van. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon és egyetlen szó nélkül beültem az autóba. Elindultunk.
Anyám csak hallgatott, én bőgtem, csapdostam, ütöttem a kormányt, a műszerfalat, rugdostam a pedálokat. A keserű tehetetlenség csapdájába estem.

Nepomuki Szt. János ünnepe volt. Úgy döntöttem kiengedem a gőzt. A férjemmel és egy másik párral egy jól menő szórakozóhelyen töltöttük az estét. A pálinka megtette a hatását: ömlöttek belőlem a szavak, s mint ahogy ilyenkor az lenni szokott elhatározásra jutottam: Holnap elmegyek apuhoz, beülök az ölébe, ő pedig a vállamra hajtja a fejét, és én megkérdezem mi a baj? Miben tudok segíteni? Pénzem van, s mellé nagyon szeretem. Segítek neki BÁRMIBEN!
Mintha hallotta volna, úgy jelent meg a hátam mögött. Megsimogatott, mosolygott és egy csókot nyomott az arcomra. Boldog volt, hogy lát.
Felálltam, rá sem néztem. Letettem a poharamat és az éppen búcsúzni készülő társasághoz léptem hátat fordítva neki. Nem szerettem volna látni az arcát, mert tudtam mennyire fáj neki, mégis büntetni akartam. Büntetni, hogy érezze. Keserűséget okozni neki, hogy fájjon, hogy tudja, hogy így nem viselkedhet.
Megsimogatta az arcom, játékosan meglóbálta a hajam és én a szemét homályosító könnycseppekből tudtam, hogy sikerült. Fáj neki! Szótlanul tovább állt.
Sikeresen zártam a szombatot. Visszaadtam, amit kaptam; fájdalmat, kínt, megalázást. Nincs semmi baj, így hatásosabb lesz, amikor holnap az ölébe ülök és elbeszélgetek vele. Biztos voltam benne, hogy GYŐZTEM!

Megkönnyebbülten ballagtunk hazafelé. Átjárta a testem a felszabadultság érzése és ügyet sem vetettem a csillagok tompa lüktetésére. Május volt. A fák bódító illatot árasztottak és én boldog voltam végre, igazán boldog.
Megtaláltam a megoldást apu problémájára. Holnap csak fel kell tenni a pontot az i-re. Milyen szép az élet, már csak egy gyerek hiányzik belőle, de az nagyon.
Hazaértünk. Anyám még ébren volt, az asztalra borulva sírt.
-Mi a baj? Miért sírsz?-kérdeztem.
-Nem tudom.
-És hogy lehet sírni a nem tudom miért? Történt valami?
-Semmi!
-Akkor mi van?
-Nem tudom.
Jobbnak láttam befejezni ezt a beszélgetést, így aludni tértem. Távolról még hallottam anyám lépteinek elhaló zaját. Csend lett. Teljes csend és én olyan nagyon boldog voltam.
A telefonom ébresztett. A gyomrom diónyira zsugorodott. Felkaptam a készüléket. Egy ismeretlen szám. – Apu! De nem, ő benne van a telefonkönyvben. Istenem, baja van! Apu! Nem veszem fel! –így cikáztak a fejemben a gondolatok. Abba maradt a csörgés és az italtól bódultan ájultam vissza a párnámra.
Újra a telefon ébresztett. –Vegyem fel? Jaj, apu! Nem merem! De baj van!
-Tessék! ?
-Fent vagy?-hallottam az öcsém hangját.
-Igen. Mi van?
-Baj van. Apu felakasztotta magát.
Kipattantam az ágyból és csak ennyit tudtam kérdezni:
-És él?
-Meghalt!
A gyomromban kevergő émelygés elárasztotta a bensőm. A pulzusom felgyorsult és a szívem minden egyes dobbanása ott lüktetett az éjszakában. Először csak járkáltam, aztán futottam, végül őrült módjára rohangáltam a lakásban. Hánynom kellet, azonnal. Sokat, de nem ment. Bent akart maradni a kín, a bánat és az elpazarolt idő.
-Mit tettem, Istenem? Mit tettem?-a könnyeim májusi záporként esedeztek egy újabb esélyért. Már nem akartam győztes lenne. Nem akartam nyerni. Az apukámat akartam.
-Mi történt? –szólt ki anyám a szobából, és mint vezényszóra, abba maradt a sírás.
-Semmi!-Feleltem remegő hangon.
-Az öcséddel történt valami?
-Nem! Dehogy! –közben kijött és felöklelt a tekintetével.
– Ugye apád? Ugye meghalt? –Itt már csak bólintani tudtam. Lesütöttem a szemem, amíg ő nyugodtan elsétált az asztalhoz. Leült egy székre. Homályos tekintetét az ajtóra szegezte, mintha várná, hogy betoppanjanak rajta az elvesztegetett évek.
A világ leghosszabb éjszakája következett. Mentők, rendőrség, halottszállítók.
Az idő pedig szánalmasan vánszorgott. Mire felkelt a nap, a lelkünkre telepedett a sötétség.

Nagyon meleg volt azon a reggelen. A fekete ruha kötelességtudóan szívta magába a napot és a madarak csipogtak, örömtáncot jártak.
-Hát nem tudjátok, hogy meghalt az apukám? Hogy lehettek ilyen boldogok?
Mérhetetlen harag lett úrrá rajtam. Csak álltam egymagamban és kedvem lett volna felgyújtani mindent, kiirtani az életet adó oxigént. Az emberek csak jöttek és mentek. Egy kétéves- forma kisgyerek szökdécselt egy dalt dúdolgatva. Az édesapja mosolyogva figyelte őt ügyelve arra, nehogy baja essen.
– És engem ki fog megóvni mostantól?- irigységgel vegyes kétségbe estem. Már nem érdekelt semmi.
A közeli bolt ajtaján kilépett az újasszony. Rekedtes nevetést hallatott, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót. Elégedett volt. Elégedett azzal, hogy 42 évesen elcsavarta egy házasember fejét, hogy közszereplő kedvese lett, hogy két éve egy kisgyereknek adott életet bizonyítva azt, hogy ő különleges. Öntelt, anyagias nő volt, aki még élvezte az életet és az apámtól kizsarolt forintokat. Még tehette, de már nem sokáig.
Összekapcsolódott a tekintetünk és mi csak mentünk és mentünk az öcsémmel, egyre közelebb és közelebb.
Nem kellettek szavak, a fekete öltözet beszélt helyettünk. Már csak néhány lépés választott el bennünket, mikor a markáns, eltökélt nőben tudatosult a szimbólum. Állati üvöltést hallatott, majd összerogyott. Összeomlott benne az idillről alkotott kép, a siker és legfőképpen az anyagi biztonság érzése. Nem kellett megkérdeznem, hogy megérte-e? A látvány mindennél kielégítőbb volt. Én mégis sajnáltam. Szánalmat éreztem, mert nő, mert anya és legfőképpen, mert az öcsém anyja, aki egyedül maradt a világban.
Nehéz napok következtek. A temetés körüli herce – hurcát csak tetézte, hogy mindenki a másik nyakába akarta varrni a felelősséget. Rövidesen megkaptam az egyöntetűleg megszavazott bűnbak szerepet. Próbáltam küzdeni ellene, de gúzsba kötött a lelkiismeret. Igazuk volt és én haragudtam magamra. Ha még akkor este elmegyek hozzá. Vagy, ha nem nézek át rajta italozás közben. Ha odaadom az összes pénzem, hogy kiegyenlítse a tartozásait, amik azért lettek, mert nem tudta nézni a család nélkülözését.
A keserűség barna lepelként terült el a vállamon. Május volt és mégis barnák voltak a fák, lehullani készültek a levelek. A nap magasan járt az égen, mégis lenyugodni készült.

Eljött a temetés napja. Rettegtem tőle, de mint máskor az életben most sem volt menekvés. Grandiózus tömeg gyűlt össze és halk duruzsolás zavarta fel a temető nyugalmát. Ellenálhatatlan vágyat éreztem, hogy lássam őt, hogy újra megérintsem azt az arcot, melynek azon a végzetes estén inkább a vállamon kellett volna pihenni. Beléptem hát az örök csend és nyugalom birodalmába.
A koporsóban fekvő, jéghideg arcán 2 szempilla pihent. A könnyem pontosan oda cseppent, magával sodorva azokat. Megcsókoltam a homlokát még egyszer, utoljára és a zsebkendőbe csomagolt szempillákat a táskám mélyére süllyesztve, magammal hoztam örökre a bánatot, mint arany trófeát, amely az utolsó számadáskor talán feloldozást nyer.

Kovács Mirjana

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat: