Hideg az este.
Még szerencse, hogy ezt Te nem érzed.
Én viszont cidrizem a széltől, és a kihalt utcáktól. Hová lettek az emberek? Igaz, a házakban már szinte minden ablak kivilágítva vigyorog a képembe. Rám is vár egy kivilágítás. A gyéren lámpázott és meghitten huzatos HÉV állomás.
És persze, nem elég hogy hideg van, fázik a lábam, fáj a derekam, és kapar a torkom, most még aggódhatom is érted. Nem akarok beteg lenni, ki tudja, milyen hatással lenne rád. Már előre utálom az orvos kérdőn szemrehányó tekintetét, és a nagymonológot a felelősségről meg a szövődményekről, különös tekintettel a kockázatokra, és egyéb huncutságokra.
Na, lekéstem a HÉV-et. Húsz perc a következőig. Csak tudnám, hová tehetném el magunkat, mert a környékbeli kocsmák közül egyik sem kifejezetten kismama-barát.
Nem baj, próbáljuk meg ezt itt!
Barátságosan lepukkant hely. Néhány kora esti alkesz próbál feltérképezni a szemével. Bocs, hapsikáim, ketten vagyunk, és várnak minket otthon!
De a tea, amit a hüledező pultos elém tesz legalább forró és finom. Kész csoda, hogy talált egy történelem előtti korokban filterezett doboznyi teát valahol, a pult mélyén. Nyitás óta nem rendelt tőle senki ilyen nemes nedűt – hja, kérem, felelősségteljes kismamák manapság baba-mama klubokban, terhes tornán, magzat-énekórán, és jóga-jógi tanfolyamokon lógnak, nem pedig füstös késdobálókban.
Nyilván, ők, a tudatos anyák, nem ülnek este 8-ig az SZTK-ban, ahonnan aztán a tömegközlekedés luxusát élvezve szállíttatják magukat pihe-puha otthonukig. Nem, ők méregdrága magánrendelésekre járnak, kukkantásonkénti sokezerért. Az idős doki, aki hivatalossá tette a jelenlétedet, nem kért egy fillért sem, nyugdíjas volt, és türelmes, bár kissé szkeptikus.
Szerinte már virgonckodnod kellene, de ha meggondolnád magad a földi landolást illetően, szerinte akkor se aggódjak, „ha selejtes, hadd menjen”.
Kész szerencse, hogy az előbb idézett klasszikusan veretes és tömör kiszólás pillanatában a női mivoltommal szemezett éppen, mert ha a képesebbik, és mimikára hajlamosabb felemhez fordult volna, ma este rémálmai lennének.
Nem vagy selejtes. Ezt biztosan tudom. Mint ahogy azt is tudtam, mikor szállásoltad be magad hozzám. Ettől eltekintve most aggódom, mindkettőnk épségéért, mert egy filozofikus hajlamú búsképű szomjazó engem szúrt ki ma estére programnak.
Angolosan kellene távoznom.
És akkor elkezd felfelé mászni az undor bennem. A gerincemben érzem, ahogy a férfi vissza fordul a megkezdett monológjának majdnem figyelmes hallgatójához, és szakavatottan hozzá teszi:
„- El kellett menni hozzájuk, figyelj, mert az anyja már nagyon rugózott, hogy, figyelj, a gyereknek fáj a keze, meg minden, figyelj, a rendőr haverral aztán elmentünk, de a gyerek azt mondta, hogy, figyelj, semmi baja, de, figyelj, de nem is ez, hanem másnap telefonálnak, hogy van egy kis gáz, figyelj, a gyereknek kézközépcsont repedése van, figyelj, és cserbenhagyásos gázolással vádolnak, figyelj…”
Nem tudom, mikor lendül a kezemben a forró bögre, csak a placcsanást hallom, mert a szemem előtt fényes karikák táncolnak.
A hangjából tudtam, hogy ő volt az.
Ezt a nyúlósan grízes hangot még a bírónő is csak fintorogva tudta hallgatni. Aztán felmentette.
Vajon eljönne velem karácsonykor, megnézni, hogyan folyik a nyál az öcsém szájából?
Mint valami fagyos pókháló, úgy sűrűsödik körülöttem a kocsma biodíszletének nyomasztó érdeklődése. Felállok, fizetek, és futva távozom. Szerencsére a szerelvény már beállt. A lépcsőn én vagyok a gyorsabb, felfelé futás közben lemarad az a szerencsétlen, és csak akkor merek hátranézni, amikor hosszas robaj után a szétázott feje a lefolyó rácsán csattan.
Nem mozdul.
„Rohadj meg!” –suttogom remegve, és fél perc múlva már az egyik kocsiban reszketek. Elindulunk. Rajtam kívül csak néhány középkorú nő fanyalog a kocsik állapotán, és én nem szólok oda nekik, hogy kisanyáim, retkes a kocsi, de legalább megy, mozog, visz innen minél messzebb, oda, ahol nincs sötét, se részeg ember,
csak egy boldog tudatlanságban leledző életem párja,
aki még nem tudja, hogy már semmi sem úgy lesz,
mint régen.
Albert Ágnes
