Dióhercegnő

Nagyapa mindaddig nem mutatott intenzívebb érdeklődést unokája iránt, amíg a fülébe nem jutott, hogy Gerda a napköziben mesélni szokott. Ezen annyira fellelkesült, hogy meghívta, a következő nyáron töltsön velük egy hetet a telkükön, mintha alkotótáborban lenne.

Kiülnek a kertbe, vagy a teraszra, és a Duna-kanyar panorámájában gyönyörködve együtt írnak. Nagyapa egy regényt a tatárjárásról, a tízéves Gerda pedig állatmeséket, vagy amihez éppen kedve szottyan. Ha akarja, megmutathatja történeteit a nagyapjának, aki stilisztikai tanácsokat ad majd neki.

A kislányt apja gúnyos megjegyzései és saját, a mesék papírra vetésével kapcsolatos rossz tapasztalatai ellenére is elvarázsolta a megtiszteltetés. Szívesen elbogarászgatott a hosszú, lejtős telken, de hogy ezt célzatosan, ihletgyűjtés szempontjából tegye, az eddig nem jutott eszébe. Sok osztálytársa nyaralt nagyszülőknél, és most végre ő is megteheti, ráadásul nem is akárhogyan!

Csak akkor blokkolt le, amikor a Trabi nélküle pöfögött el a falu felé vezető lejtőn, és ő ott maradt két idős emberrel, akiket szédítő méretű generációs szakadék választott el tőle. Örültek a társaságának, de azt se tudták, hogyan szóljanak a gyerekhez a szülei távollétében. Gerda feszengett, és az étkezések, na meg az alvás idejét leszámítva be se tette a lábát a házba. Ehelyett inkább figurákat formázott a hegyoldalból kivájt agyagból, kergette az öntözés után előbújó gigászi, kígyószerűen izmos, villámgyors mozgású gilisztákat, papsajtot evett, és gyűjtögette a sarkantyúka bársonyos héjú, ébenfekete magocskáit. Ha nagyanyja bátortalanul megkérte rá, üggyel-bajjal kihúzgált néhány gyomot a szárazon acélkemény, nedvesen csirizesen csuszamlós talajból, vagy vizet töltött a folyton kiszáradó, sekély madáritatóba. Amikor mindeme tevékenységbe belefáradt, felkapaszkodott a diófára, és annyi vöröshangyát nyomott agyon, amennyit csak az orrát és a bőrét hamarosan marni kezdő hangyasav ellenére bírt.

A hangyák hosszú, egyenes sorokban vonultak az ágakon, és ugyanezt tették a fán gubbasztó Gerda végtagjain is, amíg egy ruhaszegély vagy testhajlat meg nem akasztotta vonulásukat. Olyankor csíptek, a kislány pedig védekezésül szétmorzsolta őket. Azt képzelte, hogy ő az óriás termetű és harcias Dióhercegnő. Égig érő, ágbogas várát piros mellényes, kormos arcú manókatonák ostromolják, akik a sarkantyúvirág magjaiból kelnek ki. A narancssárga tölcsérkalapot viselő, nyápic Sarkantyú lovag küldi őket haragjában, mert az égig érő faderékon ingó Dióvár árnyékot vet az alatta kavicsokkal körberakott ágyás képében elterülő, kerek Virágváros trombitás tornyaira.

Egy idő után a hangyaméreg csípni kezdte Gerda szemét, és megfutamodott. Nem derült ki így aztán, hogy ha nem enne több diót, a hercegnő normális méretűvé zsugorodna, és nem fogná el többé a napot az angolkóros Sarkantyú lovag elől, akiből végre igazi dalia válhatna, és feleségül kérhetné őt. Ehelyett Gerda kezet-arcot mosott a lavór szürke vizében, s közben lopva a nagyapját leste, hogy vajon ír-e valamit. Az öreg újságot olvasott, palackokat öblögetett, ribizlibort fejtett. Látszólag szótlanul magába fordult, de valójában mindvégig az unokáját figyelte. Egyikük se vetett papírra egyetlen szót sem egész héten.

Kartali Zsuzsanna

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:

One thought on “Dióhercegnő

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük