Döntések

Micsoda forró július! Tíz év telt el azóta, hogy először randevúztunk itt, mintha ma lett volna. A bútorokat lecserélték, de az érzéseink ugyanolyanok, mint akkor. Ez a mi titkos világunk, távol férjtől, feleségtől, gyerekektől, kötelességektől.

A szél hirtelen feltépi a függönyöket, grafitos az ég, vihar közelít. Nem bírom becsukni az ablakot, mert valami láthatatlan erő nem engedi, újra nekifeszül, és teljes erejével belép rajta…

Nyílik az ajtó, előkerül egy csokor tulipán. Karodnál fogva behúzlak az ajtón, nyakadba ugrok, mint egy tinédzser. Hollywoodi mosolyoddal most is azonnal leveszel a lábamról.
– Kétnapos a borostád – teszem szóvá, miközben ujjaimmal játszom az arcodon.
– Helló Baby! Jó hogy itt vagy, jó hogy itt vagyunk!
Forró az ajkad, végigfut a vágy a gerincemen. Jóleső remegéssel testem követelni kezd, ahogy megharapom az alsó ajkad, hangosan felszisszensz.
– Ezt úgy imádom! – suttogod bele a dekoltázsomba. Annyira hiányoztál!
– Te is nekem, egyre nehezebb…
– Sss, most ne beszélj! El akarom felejteni, azt ami rajtad kívül van!
Felhúzod a szoknyám és belemarkolsz a fenekembe, de nem hagyom magam leteperni, ellököm a karod.
– Játszunk? Ennek rossz vége lesz kislány! – kiáltod.
Felveszem kislányos vigyorom, és rohanok az erkély irányába, utánam veted magad, az erkélyajtónál érsz el, megmarkolod a felkarom, magadhoz húzol, majd ismét belemarkolsz a fenekembe, immár két kézzel. Érzem ahogy lüktetsz, ahogy kívánsz, hetek óta erre vártam.
– Megvagy! – mondod, s közben homlokodat az enyémhez érinted.
Lassan apró csókokat lehelsz ajkamra. Beleszédülök. Nem kellenek a szavak, öledbe veszel, s ágyba viszel. Csendben szeretkezünk, minden sejtünk együtt akar lenni…
Fejem a mellkasodra teszem, jobb lábammal átkulcsollak, így fekszünk tovább, mozdulatlan.
– Ma éjjel nem alszunk. – szólalok meg.
– Ma nem, majd holnap.
– Éhes vagyok. Te? Hoztam egy kis olasz kaját. – s közben matatni kezdek a hűtőben.
– Menjünk, együnk valamit itt a közelben.
– Mi? Komolyan? Menjünk ki? Sose mentünk még ki? Mi lesz, ha valaki ismerőssel találkozunk?
– Itt?
– Kicsi a világ, te is tudod. Bár azt is mondják, hogy egyszer minden kiderül. – teszem hozzá gyorsan.
– Vállalom a kockázatot! És te? – kérdezed, miközben csókot nyomsz.
– Igen, igen, igen! Tudod jól! – visszacsókolok.
– Akkor öltözz, vedd fel azt a kis feketét! – utasítasz huncut vigyorral az arcodon.
Belebújok a ruhámba, te is öltözöl, barna nadrágot és fehér lenvászon inget veszel. Semmi nyakkendő, hőség van.
– Mondanom kell valamit! – kezded. – Szeretlek! Veled akarok élni! Nem érdekel, hogy ki mit fog szólni, van egy ötletem hogy hozzuk össze. Kíváncsi vagy? – megfogod mindkét kezem, leültetsz az ágyra. – Nem mondom, hogy könnyű lesz, sőt nagyon nehéz lesz eleinte, de úgy érzem, itt az ideje és megéri, megérdemeljük a boldogságot, dobjuk le végre az álarcokat!
– Kétszáz kilométerre élünk egymástól. Sokaknak fogunk fájdalmat okozni, legfőképpen a gyerekeinknek. Nagyon szeretlek, de biztosan ezt akarod? Képes vagy végigcsinálni, mert ha elindul a lavina, akkor már nem lehet megállítani. Mi a terved?
– Elmondom Zitának, és visszaköltözöm a budai legénylakásomba. Egyenlőre, aztán a válások után közös életbe kezdünk.
– Igen? És hol? Vigyem el a gyerekeimet messzire az apjuktól? Ezt azért nem kívánhatod!
– Nem, igazad van. Arra gondoltam, hogy költözhetnénk a két város közé félútra.
– És a munkád?
-Lenne most lehetőségem egy másik cégnél Kecskeméten. Ha elfogadom, szeptember elsején kezdhetek.
– Látom, igyekeztél mindenre gondolni. Azért félek, olyan kicsik még. Megtehetjük ezt velük?  kérdezem lehajtott fejjel.
– Azt mondod, maradjunk meg így? – elcsuklik a hangod.
– Nem! De félek! Ha meggondolod magad félúton, én abba belehalok. Érted?
– Bízz bennem!
– Rendben! De most menjünk enni, mert már hangosan korog a gyomrom!
Elindulunk a lépcsőn lefelé, és kezd valami különös és megmagyarázhatatlan rossz érzés a hatalmába keríteni. Émelyítő. Nem értem, de a legszívesebben elfutnék. A lépcsőházból kilépve a sötét fasoron útnak indulunk egy közeli étterem felé, amit az interneten találtunk. Közvilágítás alig, szinte vak sötét van, és mi egyre gyorsabban szedjük a lábainkat. Egyszer csak éles fájdalom hasít a hátamba a mellkasomig, zihálni kezdek, levegőt akarok! Ekkor meglátom, ahogy a földre rogysz és nyakadból spriccel a vér, kezeddel próbálod tompítani, de erőtlenné válsz. Nem tudok megszólalni, csak a fájdalmat érzem, üvöltenék, de megnémultam, fuldoklom. Elsötétült minden…

…Bip-bip-bip, bip-bip-bip. Mi ez a hang? Kinyitom a szemem, vakítanak a fehér falak, fáj a fény. Lépteket hallok…
– Szia.
– Szia. – suttogom.
Percekig csend…
– Megbocsátok, már nem számít mi történt. A lényeg, hogy élsz. Megoldjuk majd ezt is.
– Péter?
– Ő nem élte túl.
– El akarok válni.

Koszta Tímea

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük