Érezd a hullámok ritmusát!

A férfi meztelen felsőtesttel feküdt az ágyon. Szép, napbarnított bőre simogatásra csábította a nőt.

– Szeretlek.

– Én is téged – mosolygott vissza a férfi.

– Akkor mondjad!

– Hát most mondtam!

–De mondd ki a szót! – erősködött a nő.

– Szeretlek – jelentette ki a férfi, de már nem mosolygott.

– Ezt kelletlenül mondtad, nem érzem, hogy a szívedből szólt volna.

– Jaj, ne csináld már, kérlek!

– Nem baj – duzzogott a nő. – Hozzá vagyok szokva a csalódáshoz.

– Milyen csalódás, most mi bajod?

– Annyira, de annyira tud fájni! De majd elmúlik.  Vagy…  – Hangja megbicsaklott, szemei könnyel teltek. – Bemegyek a tengerbe, és megyek, egyre beljebb, csak megyek… – és zokogásban tört ki.

– Úristen! Én most kimegyek a teraszra és megiszom egy sört – állt fel a férfi.

A nő erre még hangosabban zokogott, pár perc múlva kifújta az orrát, és az ajtót erélyesen becsapva távozott.

Hason feküdt a parton mindkét karjával könyökölve, tenyerébe támasztva a fejét. A tengert bámulta. A hullámok egyenletes ritmusban érkeztek, közeledve egyre magasabbra ágaskodtak, a csúcson megfeszültek, majd aláhullottak. A gumicsónakok felemelkedtek, és lesüllyedtek. A fürdőzők várták az újabb hullámot, az ügyesebbek vele együtt lendültek és ereszkedtek vissza, de akik rosszul számoltak, könnyen a habok alatt találták magukat.

– Na, besétálsz? – kérdezte magától.

– Nem, nem merek. Nem akarok.

– Akkor minek beszélsz ilyen baromságokat?

– Bocsánat – válaszolta megtörten a nő. – Túl érzékeny vagyok, az elmúlt években sokat szenvedtem. – Érezte, hogy megint könnyel telik meg a szeme.

– Jaj, csak ezt ne! Az önsajnálat megmérgez, lebénít.

– Akkor segíts, kérlek!

Felült és körülnézett. Csak ő volt egyedül, mások a párjukkal, családjukkal napoztak, játszottak, nevetgéltek. Egy pelenkás kislány bicegve elfutott mellette, apukája utána. Távolabb egy csecsemő felsírt…

Felállt, megrázta magát, mint aki felébredt. Lassan visszasétált a házhoz. Mosolyogva lépett be. A férfi bizonytalanul nézett rá. A nő tovább mosolygott, őszintén. Leült a férfi mellé.

Arra gondoltam, hogy vissza kéne mennünk Velencébe. Tudod, volt az a maschera, ami nagyon tetszett mindkettőnknek, de nem vettük meg, mert túl drágának találtuk.

– Emlékszem, persze.

– Szerintem vegyük meg mégis! Nem akarok majd évek múlva arra gondolni, hogy miért is nem szereztem meg azt, amit annyira szerettem volna!

A férfi elmosolyodott, kezét nyújtotta.

– Gyere, nehogy lekéssük a következő hajót Velencébe!

Pollmann Teréz

(kezdőkép: unsplash)

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük