… és a kezed nyoma ott maradt a karomon.

Egy álomcsapdákkal nyomott lapra írom fel a fogamzásgátló nevét, amit odanyújtok az orvosnak, mert nem akarok gyereket szülni neked.

Otthon dugdosom előled és amikor a sokadik, sikertelen próbálkozás után kivizsgálásra akarsz cipelni, én a stresszre hivatkozom, hogy azért nem sikerül, várjunk még.

 

Anyám sokszor mondta:

„Kislányom, egy idegileg labilis emberre nem építhetsz egy életet.”

 

Bárcsak hallgattam volna akkor rá, ő igazán tudhatta, hogy miről beszél.
Emlékeztem még néhány homályos foltra a gyerekkoromból és az „Én nem bírom tovább, itt hagylak” fenyegetésre adott, „Akkor felkötöm magam” válaszra.

Fájdalmas volt beismerni, hogy a családi mintát követem, hogy másolom anyám, de talán még nagyanyám házasságát is. Mondjuk, ki másét is követhettem volna, hiszen ők voltak előttem a példa, kívülről az a bizonyos álomházasság, csak éppen a belseje rohadt az egésznek, pont úgy, mint az én kapcsolatomnak.

Valahogy így éltünk mi is, csak az volt a kérdés, hogy melyikünk bírja majd tovább. A „küzdelemben” eddig én álltam nyerésre, hiszen te már évek óta nyugtatókon éltél.

Iszonyú természeted volt.

A hangulatváltozásaid kiszámíthatatlanok lettek, az utóbbi időben egyre több volt a hullámvölgy, és a jó pillanatok ezeket egyre nehezebben tudták feledtetni.

 

A szavaid rosszabbak voltak, mintha ütöttél volna – mondjuk ez is megtörtént néha – , pontosan végigvetted azokat a tulajdonságaimat és testrészeimet, amelyek a legnagyobb bizonytalanságban tartottak.

Velük bántottál, kétségek közé sodorva, ez volt a stratégia, tudatos vagy sem, fogalmam sincs, az egyik pillanatban piedesztálra emeltél, a másikban a pokolba taszítottál.

A „kicsi a melled” a te szádból valódi sértés volt és mikor hozzátetted, hogy te így is szeretsz, az nem simogatás volt a lelkemnek, hanem inkább figyelmeztetés: hogy te így is, minden hibám, meg fogyatékosságom ellenére is, de rajtad kívül soha senki más nem, így jobban teszem, ha meghúzom, és megbecsülöm magam.

Máskor meg a combjaimat simítottad, és dicsérted, pont azok felett a kék foltok felett, amiket te okoztál, és nem a szekrény sarka, ahogy mindenkinek mondtam, amikor nyáron a rövidnadrágban meglátták a kék-zöld foltokat.

„Nem vagy te rossz ember”– bizonygattam magamnak,

csak magamnak, másnak nem kellett, mert másnak erről nem beszéltem.

Egyik pillanatban olyan hangosan szidtuk egymást, hogy a szomszédból a Teri átkopogott, hogy ő igazán szeret minket, de legyünk csendesebbek, ő tudja, hogy mi rendes emberek vagyunk, de nem mindenki gondolja így a házból. Ha jót akarunk magunknak, akkor csendben maradunk. Megint. Ha jót akarunk…

Mondjuk pont magasról tettünk arra, hogy mi a házban lakók véleménye, nem tudtak azok semmit, nem értettek azok az egészből semmit. Nem tudták milyen veled aludni éjszakánként, amikor te igazán te vagy, és nem kattan valami át benned, akkor, amikor szeretsz.

Nem látták a szemeidet, amikor a legnagyobb gyöngédséggel bennük rám néztél, és bizonygattad, hogy megóvnál mindentől. Nem értettek azok az egészből, nem értettek belőlünk semmit.

Azon az estén Laci egy üveg bort hozott, ünnepelni akart, értettem én,

akkor derült ki, hogy Adrival gyerekük lesz.

Persze ez téged megint érzékenyen érintett, tudtam, éreztem, hogy baj lesz abból az estéből.

Már délután is nyugtalan voltál, be is vetted a gyógyszered, én javasoltam, hogy talán nem kellene a gyógyszerre alkoholt inni, de mondogattad, hogy nincs okom idegeskedni, a nyugtató és Laci között majd három óra is eltelt. És különben is ki akadályozhatná meg, hogy a barátod boldogságát ünnepeld, ha neked már olyan kevés jut belőle.
Ezt persze nem mondtad ki, de éreztem én az elharapott mondatot. Ilyenkor, érdekes, nem voltál olyan bátor, mint az alkohollal a véredben, pár óra múlva.

Nem értettem, hogy ha olyan boldogtalan az életed mellettem,

akkor mi a fenéért nem hagyod, hogy kisétáljak az ajtón.

De nem hagytad, mindig megakadályoztad, ígértél mindent, hogy megváltozol, hogy megváltozik az életünk. Persze nem lett semmi változás, és minden egyes nap csak újabb rémálmok jöttek.

Csúnyán lerészegedtetek, ahogy az várható volt, az egy bor kevésnek bizonyult, még másikat kellett venni a sarki éjjel- nappaliban.

Laci hazament. Én hiába tettem eléd a vacsorát, nem kérted, elküldtelek zuhanyozni, de az sem segített. Nem akartam maradni, át akartam menni anyámhoz,

éreztem, hogy baj lesz,

láttam a szemedben az elhatalmasodó tébolyt,

hogy azt keresed, éppen hol köthetsz belém.

Menni akartam, de megint nem engedtél az ajtóhoz, arra fogtad, hogy mit gondolna mindenki, milyen ember vagy te, hogy az éjszaka közepén kell menekülnöm tőled.

A kezed nyoma ott maradt a karomon, ahol megszorítottad, hogy visszatarts. Megint ugyanaz a lemez, a szemedben bűnös voltam, éppen ezt magyaráztad, az összes többi nővel együtt, akik nem akarnak szülni, a legnagyobb vétket követjük el a Jóisten ellen.

Az, hogy olyan ember vagy, aki még talán magáról sem tud gondoskodni, mit sem számított, megint elveszítetted a kapcsolatot a valósággal…

Addig veszekedtünk, míg késért rohantál,

a nagyot hoztad be, amivel a húst szoktam vágni vasárnaponként,

biztos voltam benne, hogy ezt az éjszakát az egyikőnk nem éli majd túl.

Azt nem tudtam, hogy vajon magadban tennél-e előbb kárt, vagy bennem, mindkettő egyformán esélyes volt, bármennyire is meg akartál óvni mindentől.

Én akkor már az ágyon ültem, várva, hogy mi lesz, nem érdekelt már semmi, elfáradtam, belefáradtam.

Álltál felettem, eszedet vesztve ordítottál, egészen eltorzult az arcod.

Nem tudtam válaszolni.

Becsuktam a szemeimet és vártam, hogy dönts az életünkről.

Hallottam, hogy a kés a földre esik, mire felnéztem, te már előttem térdeltél, a kezeimet csókoltad, az arcomat, hogy bocsássak meg, a nyakamat, hogy ne haragudjak, majd a melleimet.

A tiéd lettem, öleltelek, minden meggyőződés és érzelem nélkül, mert bennem ott valami véglegesen elszakadt.

Az oldalamra fordultam, te a hátamhoz simultál, a nyakamba suttogtad, hogy sohasem tudnál bántani, ugye hiszek neked és a kezemet fogva aludtál el. El sem engedted egész éjjel. Én pedig egész éjjel a sötétbe bámultam, azon gondolkozva, hogy mi az, ami ebben az őrületben tart.

Gépiesek voltak a mozdulataim másnap reggel, ahogy főztem a kávét, ahogy kentem a kenyeret a szendvicshez, még rád is mosolyogtam talán, bár ebben már nem vagyok biztos. Megfogtad a kezem, hogy belecsókolj a tenyerembe, de felszisszentem az érintésedtől, te pedig meglepődve nézted a csuklómon a kék foltot, mintha legalábbis nem te próbáltad volna meg eltörni múlt éjszaka.
Bementem a hálóba és egy táskába összepakoltam azt, ami belefért, többre nem is volt szükségem, ami marad, az maradjon, vesszen, aminek vesznie kell.

– Én most elmegyek innen, és nem akarom, hogy utánam gyere – a nagy kés ott hevert az asztalon, amivel a vasárnapi ebédhez a húst szoktam vágni, nem is tudtam, hogy került oda vissza a tegnap este után.

– Ezt elviszem. Ha megakadályozod, hogy kilépjek azon az ajtón, vagy megpróbálsz utánam jönni, én használni fogom és nem érdekel, hogy mi lesz – láttam, ahogy megállt a falat a szádban, és azt is láttam, hogy abban a pillanatban pontosan érzed, hogy képes lennék rá.

Verőfényes vasárnap volt, az udvaron már lehetett érezni a készülő húsleves illatát. Még utoljára elköszöntem a romos kapualjtól, a macskaköves utcára kilépve vissza se néztem, úgy jöttem el, hogy többet én oda nem megyek vissza.

Az első kukába beledobtam a nagy kést, amivel ilyenkor már a húst szoktam vágni más vasárnapokon, te pedig azt hiszem, azóta is ott ülsz annál az asztalnál,

és nem tudod, hogy hol rontottuk el.

H.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük