You are currently viewing Eső hozta szerelem

Eső hozta szerelem

  • Olvasási idő:olvasási idő: 8 perc
  • Bejegyzés kategória:#novella
  • Ezen hozzászólások közzététele: 0 hozzászólás

Megszólal az ajtó feletti kis csengő, és egy magas, kopasz, öltönyös férfi viharzik be a kis pékség cukrászdai részlegébe.

– Igen Kicsikém, nagyon ügyes vagy! Túdoom, Drááágám… Tudooom, sietek, ahogy csak tudok! – búgja mobiljába, s belépőjének lendülete egyenest a sor elejére repíti, fittyet hányva a hosszú percek óta várakozó emberekre.
– Elnézést! – kezdi a férfi, egyszerre emelve tekintetét a pultosra és az előttem álló, épp soron következő idős hölgyre, telefonját továbbra is fülére tapasztva. – Az én kis Drágaságom épp vajúdik és nagyon sietek, megengedné, hogy Ön előtt kérjek? Túdooom, Szívem, Apuci nagyon siet hozzátok! – teszi még hozzá a férfi.
Alapvetően empatikus nőnek tartom magam, de lelkem mélyén egy kicsit most mégis reménykedem abban, hogy a nyugdíjas hölgy legalább annyira siet és nemet mond, ehelyett:

– Persze Kedveském, jöjjön csak, én úgyis ráérek!
Az egész szitu elképesztően bizarr. Itt egy kétajtós szekrény, aki plázacicát megszégyenítő módon gügyög mobiljába, egy nyugdíjas, aki nem siet, és én már azt feltételezem, hogy a heti hajtásban olyan szinten kikészültek az idegeim, hogy hallucinálok. A férfi elereszti az univerzum legmézesmázosabb mosolyát, bólint, és már sorolja is rendelését.

– Nos akkor lesz öt kókuszgolyó, három szatmári almás, kérném azt a kettő sajttortát…Kicsikém erdei gyümölcsös?… Akkor még lenne az az egy szelet erdei gyümölcsös, őm… – és itt a nénike riadt tekintete találkozik az enyémmel. Péntek délután lévén a pult sincs csordultig telve, a termékek pedig zárás előtt fél órával mindig akciósak, s a kígyózó süteményimádók elé amúgy is szemtelenül betolakodó Men in black – akinek a kis Drágasága épp a hárompercenként ismétlődő fájásaitól izzad – felvásárolja az egész pultot. Az egészet!

– Még valamit, Uram? – kérdezi az alkalmazott, együttérző arccal fordulva a várakozók felé.
– Őm, azt hiszem ennyi. – hallom a nénike halk, megnyugvó sóhaját, kiengedve a levegőt, amit eddig visszatartott – Vagyis… – fagy belénk ismét a lélegzet – azt a két krémest még ha mellétenné, köszönöm! Túdom Babám, túdooom! Mindjárt otthon vagyok!
Az idős hölgy elmosolyodik, a piskótatekercsei megúszták, én viszont magamba roskadok: a krémeseim elestek. A férfi a pénztárcájában keresgél – iPhone-ját gyakorlottan arca és válla közé szorítva -, csak úgy peregnek ujjai között a bankjegyek, mikor egyszer csak kitörő öröme betölti az aprócska cukrászda minden szegletét.

– Túl van rajta? Űűgyesek voltatok, édes kis Bogaram, Aaapuci naaagyon büszke! Hányan vannak? Öten?! Öt kicsi Stella! Rohanok, Szívem, negyed óra, csókollak!
Néma döbbenet telepszik a helyiségre, s a pultosból is csak ennyi bukik ki:

– Elnézést… öt???
– Igen! Hát nem csodálatos?! Az én Stellám öt kis csivavával ajándékozott meg minket! A feleségem már napok óta nem aludt, olyan izgatott volt az érkezésük miatt!

Csivavák. Öt csivava miatt szenvedhetek a péntek esti krémeshiányban. Végem van.

Kilépve a csilingelő ajtón hatalmas esőcseppek landolnak sötétkék ruhámon, a város majdnem éjszakai sötétségbe borul az égboltra telepedő nehéz, sötétszürke felhőktől. Sietve kotorászom a táskámban esernyőm után kutatva, miközben az ég csak egyre jobban zokog – lassan úgy érzem, én is követem példáját -, esernyő sehol, mire beugrik, hogy Margit múltkor elkérte, mikor jómagam kocsival mentem dolgozni. Soha többet nem adok kölcsön semmit.

A zebra szabad utat jelző zöld fénye már villog, s szélsebes futásnak eredek, már amennyire természetesen egy nyári kis szandálkában ez lehetséges. Az eső úgy ömlik, mintha dézsából öntenék. Erős a gyanúm, hogy már a melltartómból is csavarni lehet a vizet, szőke hajam arcomra, szoknyám combomra tapad.

Nem bizonyult elégnek igyekezetem, a négysávos út közepén található járdaszigeten rekedek másodmagammal. Egy férfival. Egy másik öltönyössel. Esernyővel. Próbálok a helyzethez képest minél összeszedettebb képet mutatni magamról, mivel a mellettem várakozó úriember szívetdobogtatóan jóképű, ernyőjét tartó jobb kezén gyűrűnek hűlt helye. Na, legalább ábrándozhatok arról, hogy valós esélyem is lenne nála. Mintha meghallotta volna gondolataimat, felém fordul, rám néz… Majd ajkait összeszorítva, mint aki épp feltörő nevetését készül elfojtani, a túloldalt várakozókra szegezett tekintettel ennyit mond:

– A sminked…egy kicsit…öhhöm….hagyjuk. – mondja, egyre nagyobb harcot vívva azzal, hogy elnyomja valós érzéseit.
Leesett állal, szúrós szemekkel rámeredek, mire ő egy hirtelen mozdulattal maga elé kapja esernyőjét, mint Amerika kapitány a pajzsát. A semmiből bukkan fel a sárga taxi, ami a nyomvályúban összegyűlt angyali könnyekkel egy az egyben beterít.
Ó, Uram, mondd, mit vétettem ellened?!
A férfi, mint aki jól végezte dolgát, óvó kupoláját higgadtan ismét a magasba emeli.

– Tudod, mondanám, hogy gyere alá, de szerintem már úgyis mindegy. – Itt már pimaszul mosolyog a szentem, én pedig a nálam fél fejjel magasabban elhelyezkedő kék szemekbe nézek. Ha nem lenne ilyen szexi, minden bizonnyal gyűlölném ezt az embert, de így, egyszerűen lehetetlen. Remek. Én meg úgy nézek ki, mint egy ázott macska, akit előtte összefestettek a vandál tinik. Állunk ott, egymásra meredve és…

Placcs!

Na, erre egyikünk se volt felkészülve. A mögöttünk óriási robajjal elszáguldó busz a Balaton méretű pocsolya mind az ötszáz liter vizét a hátunknak simította. Bridget Jones ehhez képest semmit nem kapott. A jóképű öltönyös tátott szájjal kővé dermed.

– Tudod – bökök fejemmel esernyője felé – akár össze is csukhatod, szerintem már úgyis mindegy.
Varázsütésre megszólal egy sípoló hang, s felvillan a kis, rohanó zöld emberke. Az én sármos kis ázott verebem rám néz, majd mindketten hangos nevetésben törünk ki. Pár másodperc elteltével hirtelen karon ragad, s átszáguldunk a biztonságot nyújtó járdára.

– Sietsz? – kérdezi még mindig nevetve – Ha gondolod, beülhetünk egyet. Meghívlak egy Michelin-csillagos Big Macre. – mutat a mellettünk pihenő sárga falú, szürke tetős gyorsétteremre. Míg válaszomra vár, arcán végiggördül egy hajáról lecsorgó vízcsepp, mely végül álláról bátor szabadesésbe kezd az aszfalton kialakult tavacska irányába.
– És egy csokis McFreeze-re. – válaszolom.
– És egy csokis McFreez-re. – feleli mosolyogva, majd teátrálisan felém nyújtja karját, s elindulunk az étterem bejárata felé, a két idegen, akiket egymáshoz sodort a balszerencsés események talán nem is olyan véletlen láncolata.

Mert véletlenek bizony

nincsenek.

Németh Vivien

 

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?