Félmillió a zsebben

Levágta a pinceszagú, súlyos télikabátot a kanapéra, ahol ültem, aztán magát is ledobta mellém. Látom hogy könnyes a szeme, de tartja magát, nem sír.

Fáradtan ejti az ölébe a kezét, most figyelem, milyen ráncos már, hogy mennyire kidüllednek a göröngyös kézháton a kéklő erek, s az ujjai is, kanyargósabban futnak már, eljárt felettük az idő, s minden bütyöknél, egy kicsit irányt változtatnak a percek, s úgy szaladnak tovább.

Tavaly ilyenkor még javában ment a válás, s akkor anya gyakran sírt is, de mióta ketten vagyunk, erősnek mutatja magát, vagy lehet az is. Pont ugyanolyan család voltunk, mint mások, anyáék nem veszekedtek, legtöbbször nem is beszélgettek, maximum azon vitatkoztak, hogy miért hagy apa mindig mindent elöl. Aztán, egyszer hallottam, ahogy anya zokog, s azt kiabálja, hogy Kriszti tehet mindenről, aki úgy tudtam, ott dolgozott akkoriban még, ahol apám, egy új kollégája volt, s anya valamiért nagyon haragudott rá. Egyszer találkoztunk is vele az Auchanban, amikor anya leküldött minket, sima lisztért, meg egy nagy dobozos tejfölért ugrottunk csak be, s ő nagyon kedves volt, minden foga mosolygott amikor nekem bemutatkozott, aztán apámnak megérintette a vállát, az övét pedig a fekete loknis haja simogatta.

Úgy döntött a bíróság, mennünk kell. Apám kifizette anyát, s keresnünk kellett egy lakást, mert a kertes ház úgyis nagy lenne nekünk, apámnak pedig szüksége van rá, mert jön a két gyerek, és Krisztivel akkor újra találkoztunk, mert jött megnézni, milyen bútorok maradjanak a házban, a kék vászonkanapé például különösen tetszett neki, csak azért gondoltam, mert ismét nagyon sok foga látszott, aztán a falak színére pillantva elrejtette őket, hogy a száját bittyeszteni tudja, s kicsit rosszul esett, mert a fal színét még én választottam, mikor anyával és apával felújítósdit játszottunk, s a szín fantázianevébe anyával rögtön beleszerettünk, mert Napsütötte Toszkána volt az árnyalat neve, és apa festette a plafont, anya a létrán állt hengerrel a kezében, a létrára vödröt akasztott, én pedig a kis ecsettel a félfáknál, és a parkettaszegőnél kenegettem fel a sárga Olaszországot a falra, s mikor mindennel megvoltunk, a bútorokat visszarendeztük, tökéletesen emlékszem rá, hogy mind a hármunknak nagyon tetszett, ahogy a kék kanapén ücsörögtünk.

De apám Krisztire sandított, s egyetértően bólogatott, hogy a sárga falat újrakenik persze, valami minimál nude-dal, de én már nem is figyeltem rájuk, mert belül nagyon feszített valami, s inkább felmentem a szobámba összepakolni.

A lakást árverésen hirdették, állítólag egy idős bácsi meghalt, örökösök nélkül, s mi licitáltunk rá, regisztráltunk a neten, s kaptunk egy sorszámot is hozzá, mi voltunk a nyolcas, meg végül a nyertes szám is a versenyben. Nem messze a Dunától, a Pozsonyi utcában van, s ha nem is látom, tudom, hogy a falak mögött kanyargóznak a játékos budai hegyek, a Margit-híd esőben is vidáman sárgállik, a sziget alkonyatkor kel fel, s ha még esik is, akkor elszánt igazán, s büszkén sározza a futók lábszárát, nadrágját.

– Karla, kérlek, segíts a konyhát elrendezni, hagyd most a régi lomokat, egy teát nem tudunk itt megfőzni – szólal meg anya, s nem sokág ül mellettem, feláll, némi erőre kapva, s közben a kezét tördeli, mintha a bögrék és a fazekak már türelmetlenül várnák a metlakira halmozott dobozokban.

Valóban egy nagy káosz közepén vagyunk, mindenünk valahol egy papírkartonban van behajtva, bedova, eldugva, s a lakás egyébként sem üres, hanem mindenféle régi kacattal tesz kíváncsivá, anyát nem, csak engem.

Körbenézek. A por szürkére festette a bútorokat. A nappaliban az öreg, rugós kanapé mögött egy sötét vitrines bújkál, s a fakó üvegpolcokon csendes egyetértésben álldogál a pásztorfiú  és a pásztorlány egy antik kútnak támaszkodva,  pedig a lány a korsót a hóna alatt már hosszú évtizedek óta fáradtan szoríthatja, s a fiú csak azért sem nyúl érte és segít neki, hanem a porcelánfuvoláját bűvölgeti. Mellettük nagyot szökken a daruszínre festett ló, s egy piros gomba mellett hosszan elnyúlt hatalmas testével egy barna nyúl, hogy innen sokkal nagyobbnak tűnik, mint a barátja, kétszer akkorának, de jól megférnek így is a tányérok mellett, s mit sem törődnek a körülöttük porba takarózott Zsolnayval, s a peckesen ágaskodó kristály pezsgőspoharakkal. A szobában van még egy komód, alacsony, kövér, rajta egy fekete Sokol rádió, mellette egy régi fotó, egy kis aranyozott keretben, egy nőről, egy fiatal nőről, aki berakott hajjal, fehér csipkegallérban mosolyog, most rám is, mintha melegen köszöntene, s épphogy egy szelet csehszlovák krémessel nem kínál meg, s már érzem is, hogy a konyhában fő a húsleves, és hallom ahogy a rántott hús olaja sistereg. S most látom magam előtt a kis öreget. Fiatal volt ő is, duzzadt a keble hittől és reménytől, s erős karral hozta be az étkező asztalra a meleg levest. Sárga sugarak fénylettek át a csipkefüggönyön a szobába, s most, hogy odapillantok, látom, hogy nincs már meg a csipkefüggöny, és a súlyos, rozsdabarna sötétítő félig elhúzva takarja a koszos ablaktáblákat.

– Évtizedek kosza ragadt itt mindenhova – anya a konyhában dohog és súrol, s szólok neki, hogy mindjárt ott vagyok.

Másnap délutánra kisikáljuk a konyhából a ragacsos emlékeket. Én a lakásban magukra hagyott ruhákat gyűröm egy fekete kukászsákba. A pinceszagú télikabát következik. Ahogy a zsákba tűrtem volna bele, érzem, hogy a zsebe mintha nem lenne üres, anya aztán egy ollóval vágja ki, s félmilliót számolunk össze, annyi volt, forintra pontosan a kabát bélésébe varrva. Csendben örülünk, majd megköszönjük magunk elé mormolva, s megbeszéljük, hogy még azon a tavaszon elköltjük az új fürdőszobánkra.

Hadházi Anita

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:

One thought on “Félmillió a zsebben

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük