Gyógypipőke

Az ötvenpluszos, mások által csinosnak mondott nő tanácstalanul forgatta kezében a méretre készült gyógycipőjét, aminek hivatalos, kihordási ideje épp lejárt.

Igen – merengett –, két éve voltam utoljára annál a szomorúszemű gyógycipőkészítőnél. Vajon milyen bánat ülhet a szívén? – mélázott el, és a lábbelire nézett, mintha attól várt volna választ.

Na, mindegy, rázta meg magát, el kell mennem a háziorvoshoz, hogy adjon beutalót az ortopédiára, ahol majd receptre felírják nekem az újat – morfondírozott, majd felállt, keresett egy agatakrisztit, amivel együtt betette a taj kártyáját a táskájába, és elindult.

Augusztus eleje volt, tombolt a hőség, a narancssárga műanyagszékekhez ragadt, izzadt, lamentáló emberek hada nézett vele farkasszemet az esztékában.

Amikor sorra került, a háziorvos kedvesen fogadta, s egy röpke pillantást vetve a páciens lábfejére, azonnal megírta a beutalót.

Lent a recepción illedelmesen kért egy időpontot az ortopédiára.

– Október 4. 16.25 megfelel? – kérdezte az őrmesteri hang.

– Meg, kérem – motyogta, és bár távolinak tűnt az időpont, a két hónap gyorsan eltelt.

A hölgy a megadott napon bement a szakrendelőbe, leült az Ortopédia feliratú ajtó előtti székre, és elkezdett volna olvasni, de rögtön beszólították.

Bent két éltesebb, kövérkés nőt látott, akiknek barátságosra vett intonációval érthetően bemutatkozott.

– Tudjuk, ki maga és mi a panasz? – kérdezte a doktornő rá sem pillantva.

A hölgy kissé visszahőkölt a barátságtalan hangtól, de megmutatta műtött lábát, amire a doktornő egy pillantást sem vetve megkérdezte, merev-e a nagylábujja.

– Mert azon lehet segíteni – mondta és végre a szemébe nézett a hölgynek.

– Műtét nélkül? – csodálkozott a hölgy.

– Igen – mondta a doktornő, és előkapott egy dobozt, amire kínai jelekkel volt felróva az okosság.

– Mágnes – mondta bizalmasan közelebb hajolva.

– Mágnes?

– Rezonancia – szólt az érv. – Hetvenezer, ha nem adok számlát – mondta és cinkosan kacsintott egyet.

– Nem! Írja fel a gyógycipőt! – tört ki a hölgyből az elfojtott indulat. Erre a doktornő barátságosra erőltetett, kapzsi arca azonnal visszavedlett merev elutasítóra.

– Írja neki! – utasította az asszisztenst, aki épp pókerezett a gépen, és most kelletlenül abbahagyva kezdett munkába.

– Írja a jobb lábat gördülőre! – tette hozzá továbbra is az ablakon kifelé bámulva a doktornő. A hölgy nem figyelt fel erre a jelentéktelennek tűnő mondatra, csak kitépte a lélektelen nő kezéből a felírt receptet és szinte ugrándozva ment hazáig, annyira örült az új cipő lehetőségének.

Másnap a szomorúszemű gyógycipőkészítő bánatosan köszöntötte a boltban, ő átadta a kiharcolt receptet, majd meglepetve látta, hogy a cipész arckifejezése megváltozik, s egyetlen, kíváncsi kérdőjellé válik.

– Ez hogy lehet? – kérdezte, és szemei elkerekedtek a csodálkozástól. – Önnek nem rövidebb az egyik lába, jól látom, ugye, hölgyem? Nem sántított, amikor bejött az ajtón, ugye? – bizonytalanodott el kissé.

– Nem, dehogy! Kalapácsujjam van a bütyökműtéttől, de nem vagyok sánta! – mondta önérzetesen. – Honnan veszi ezt?

– A jobb lábára gördülő talpat írtak fel, a balra normált. Ha én ezt így megcsinálom, akkor már ne haragudjon meg, de… kedveli a Monthy Pythont? – tette fel azt a kérdést a cipész, amiről a hölgy álmában sem gondolta volna, hogy ezen a helyen bárki is felteheti, hát még a szomorúszemű.

– Igen, de mi köze ennek…

– Jöjjön, megmutatom! – szólt és kijött a pult mögül.

– Emlékszik a hülye járások minisztériumos részre? – kérdezte, és a hölgy félénk, de igenlő válasza után bemutatta a receptre felírt cipőben való valószínűsíthető járást: a jobb lábával gördült, a ballal katonásan a padlatra csapta a talpát, amitől oly mulatságossá vált, hogy mindkettejüknek kacagniuk kellett. Sőt, egy kör megtétele után a hölgy is csatlakozott a cipészhez, aki karon fogta őt, így már ketten lejtettek egy különös táncra emlékeztető mozgással a kicsiny műhelyben.

Amikor kimulatták magukat, a hölgy megerősítette, hogy igen, természetesen, saját felelősségére mindkét lábára azonos, normál talpat kér tetetni, majd a cipőkészítő rábeszélte egy csinosabb darabra – úgy fogom elkészíteni, hogy soha senki meg nem mondja róla, hogy gyógycipő, majd meglátja asszonyom! – mondta, és a nő az elékuporodó, rá felnéző férfi szemében felfedezett valami eddig nem látott ragyogást.

– Két hét múlva hívom telefonon, ugye nem okoz gondot, hogy akkor még csak próbálunk, és még egyszer ki kell fáradnia ide? – kérdezte alig leplezett reménykedéssel a hangjában a férfi.

– Ó, dehogy! Szívesen járok errefelé! – pirult bele lesütött szemmel a lódításba a nő, aki valójában életében másodszor járt Kispestnek ezen a kies részén, a többin meg még ennyiszer sem.

A hosszasra sikeredett búcsúzkodás után elköszöntek egymástól, de az utcasarkon a nő még visszafordult, intett egyet a küszöbről utána néző férfinek, de ekkor meglátta, hogy éppen közeledik a ritka szép járatú ötvenpluszos villamosa, ezért a normál utcai cipőben, amiben néha oly nehézkesen járt, nekilódult, és most szinte suhant a megálló felé, majd a villamos lépcsőn felszökellve lezöttyent egy ülésre, és az ablakra vetülő tükörképére mosolyogva arra gondolt, hogy talán mégsem olyan szomorú szemű ez a gyógycipőké…, hm, izé… Az a férfi.

Sári Edina

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük