Kaland Luxembourgban – 3. rész

Nem, szerencsére nem őt látta a parkban, ebben már biztos volt.

– Carlos, bemutatod a kis hölgyet?

– Természetesen.

Carlos anyja olyan hűvösséggel fogott kezet, mintha éppen a 15. századi spanyol udvarban lennének, s Marthe egy kellemetlen vendég lenne. Apja szintén tartózkodó volt, egyikőjük sem kérdezett semmit. A kínos csendet Marthe törte meg, aki közölte:

– Felmegyek és felöltözöm.

– Rendben – helyeselt Carlos –, máris megyek utánad.

A lépcső tetejéről még hallotta Carlos anyjának félreérthetetlenül csípős megjegyzését:

– Gondolom, egy német?!

– Anya! – szólt rá a fia.

Marthe olyan hirtelen pakolt össze, mint ahogyan még soha. Mire Carlos felért, már útra készen állt.

– Sajnos most el kell mennünk – mondta a férfi.

– Ez a ti házatok?

– Igen, de hidd el, úgy volt, hogy a hétvégét a városban töltik. Anyám időnként kiszámíthatatlan.

– Nem örül nekem, ugye?

– Ő nehezen mutatja ki az érzelmeit, s elég konzervatív ember.

Marthe csak egy lapos sóhajt nyomott el, és elindult le az autóhoz.

 

– Hidd el, Judith, ez a férfi csodálatos, s tudom, hogy ő is többet akart egy hétvégi kalandnál.

– S akkor vajon miért nem jelentkezik már három hete? – kérdezte Judith.

– Nem tudom, talán a szülei miatt.

– Édes Istenem, ez nem a 16. század, s ők nem a spanyol királyi udvarban élnek, ahol még a fejük jobbra fordítását is engedélyhez kötötték – háborgott Judith. – Nem értem, miért nincs telefonszámod.

– Olyan hirtelen történt minden. Nem volt rá szükség, eszünkbe sem jutott. S tudja, hol lakom.

– Akkor üljünk ki az erkélyre és nézzük, hátha befordul azzal a Jaguárral, vagy mivel.

Marthe szomorú volt, de az élet ment tovább, Carlos nélkül.

Valahányszor Luxembourgban járt, reménykedett, hogy összefutnak, de hónapokig nem történt meg.

Augusztusban Judith meghívta első luxembourgi kiállítására Marthét. Judith üvegműves volt, képeket, ékszereket készített és egy, az Uniónál dolgozó barátja segített megszervezni a kiállítást a Luxembourgi Filharmonikusok új épületének előterében. A megnyitó a filharmonikusok koncertje előtt lesz, amelyre Marthe is kapott egy jegyet.

Napok óta arra gondolt, hogy bizonyára Carlos szülei is ott lesznek a koncerten, s semmi kedve nem volt velük összefutni. Remélte, hogy a röpke, nem kívánt bemutatkozásra már nem is emlékeznek.

Judith csak úgy szállt a vendégek között, mint a méhek az egyik virágról a másikra, Marthe pedig próbált olyan észrevétlen maradni a hatalmas, hipermodern aulában, mint egy botsáska az esőerdőben. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Judith valahonnan a távolból a nevét kiáltja. Egy magas, barna férfi mellett állt, s integetett neki, hogy menjen oda.

– Szeretném bemutatni neked Günther Dietrichet, a luxembourgi Modern Művészetek Múzeumának egyik vezetőjét.

A férfi megfordult és a kezét nyújtotta Marthe felé. Ha akkor nem fogja meg a kezét, a lány valószínűleg elrohant volna, mert egy barna szemű, Brioni öltönyös férfi fordult felé. Marthe a bemutatkozás helyett lenézett a férfi lábára, s hangosan kimondta:

– Aubercy cipője van.

A környéken mindenki lenézett Günther Dietrich lábára.

– Valóban, kedves Marthe, ez egy Aubercy cipő. Örülök, hogy megismerhetem, bár úgy érzem, mintha már találkoztunk volna.

– Én is, mármint, hogy én is örülök és én is úgy érzem, hogy már találkoztunk, egyébként Marthe Herbt vagyok – mondta olyan zavartan, hogy közben a hátán érezte az izzadságcseppek legördülését.

Megszólalt a koncert hívócsengője, s a vendégek elindultak a bejáratok felé.

– Meghallgatja a koncertet, Marthe? – kérdezte Günther.

– Igen – Marthe ismét szokásos szófukarságában szenvedett.

Judith alig várta, hogy beérjenek a terembe és megkérdezhesse a cipő lényegét.

– Ez az a férfi, akivel egyszer találkoztam itt a Pétrusse-völgyben, s annyira zavarba jöttem attól, ahogy kinézett és ahogyan rám nézett, hogy elejtettem a táskám és ő felvette. Valami van ebben a pasiban, ami nem hagy nyugodni.

– Ohh, Judith, nézd a páholyt!

– Melyiket?

– Jobbról a harmadik. Ott van Carlos és a családja.

– Igen, de nem egyedül van. Látod a nőt?

– Sajnos igen, s azt is, hogy az anyja mennyire bájolog vele. Azt hiszem, én nem illettem ebbe a családba, pedig még csak nem is ismertek meg. Nem tudom elhinni, hogy a 21. században még léteznek társadalmilag elvárt kapcsolatok.

Közben megkezdődött a koncert, amely alatt Marthe úgy érezte, hogy valaki nézi, ezért sokszor a harmadik páholy felé pislantott, de Carlos nem vette észre. Az első rész vége után araszoltak ki Judithtal, aki közölte vele:

– Remélem, észrevetted, hogy Günther az egész előadás alatt téged nézett.

– Günther? Ja, az Aubercy cipős. Hm. Én meg azt hittem, hogy Carlos szeme égeti az arcomat.

Ebben a pillanatban Günther lépett oda hozzájuk.

– Az egész koncerten önt figyeltem, s most már tudom. Elejtette a táskáját az egyik kedvenc helyemnél, a Pétrusse völgyében, néhány hónapja.

Marthe mosolyogni kezdett és bólintott.

– De mi volt a probléma a cipőmmel?

– Semmi, csupán egy divatblogot írok, s feltűnnek az elegáns dolgok. S önön minden nagyon passzolt. Cipő, öltöny, illat és – némi habozás után mégis kinyögte – a szeme.

– A szemem? Nincs divatos színes kontaktlencsém!

– Tudom, illetve sejtettem, nem is úgy értem.

– Azt hiszem, nincs egyedül a „magával ragadott egy szempár” gondolatával. Mit szólna hozzá, ha elhívnám egy kis kirándulásra? Szombaton Viandenbe kell mennem egy gyűjtőhöz, elkísérhetne, beszélgetnénk és sétálnánk a várnál.

– Azt aztán nem!

Günther meglepődött.

– Bocsánat, úgy értem, hogy elmegyek önnel, de ne menjünk a várba. Bárhova, csak oda ne.

Günther elmosolyodott, s odahajolt Marthe füléhez:

– Tiszteletben tartom a kérését. Vár törölve.

Dr. Bagó Tünde

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.