Kell az egész?

Csütörtök délután lévén a kis, városközponti kávézó csak úgy zsibongott az élettől.

A kávé illata már az utcáról érezhető volt, csalogatta, csábította az embereket. A pultban felsorakozó sütemények pedig a legelszántabb diétázókat is bűnbe vitték.

Az egyik kis kirakat melletti asztalnál Hellen a tejeskávéját kortyolva idegesen az ajtót leste.
Barátnője vele szemben pont az ellenkezője volt. Nyugodtan, békésen üldögélt, és egy termetes fagylaltkehellyel birkózott.

– Hol van már? – bosszankodott Hellen és a karórájára pillantott. – Soha nem volt pontos, de most már azért kezdi feszegetni a tűréshatárom.
– Jajj, ugyan már! Épp hogy kihozták a rendelést. – csitítgatta Mia.

Hellen erre hirtelen nem tudott mit mondani, csak nézte a barátnőjét, akit láthatólag annyira lefoglalt a fagylalt eltüntetése, hogy nem ért rá olyan problémákkal foglalkozni, mint notóriusan késő húga.
Pár percig még meredten figyelte, majd egy hirtelen ötlettől sugallva azt mondta:
– Csak akkor köt le ennyire az étel, amikor terhes vagy.

Ezt a mondatot hallva Mia kezében megállt a kanál, és mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valamin, úgy nézett Hellenre.
– Még egy? – szaladt ki Hellen száján a kérdés. – Jajj, nem úgy értettem, ahogy hangzott, csak azt hittem, a két gyerek után visszajössz a céghez.
– Nem. – válaszolta röviden Mia.
– Értem. – nyugtázta Hellen majd egy kicsit közelebb hajolt barátnőjéhez, és mint aki valami titkosat akar közölni, suttogva folytatta. – De nem érzed úgy, hogy közben a világ dolgaiban lemaradsz? Úgy értem, több, mint öt éve otthon vagy, és mindig csak a gyerekek. Mi van, vagy mi lesz a munkáddal, a hobbiddal, a személyiségeddel?

Mia hátradőlt, és figyelte Hellent. Aki már nem suttogott, hanem erőteljes gesztusokkal, szinte támadóan kérdezett. Mikor befejezte a mondandóját, Mia átnyúlt az asztalon, megfogta barátnője kezét, és azt kérdezte:
– Mi a baj, Hellen?
– Semmi. – vágta rá kapásból, és közben tettetett lazasággal a vállát is megrándította. De barátnője „na engem ne kábíts” tekintetével nem tudott vitatkozni. – Kicsit úgy érzem, csapdában vagyok. Megnyertem most egy remek projektet, ami, ha bejön, egy nagy lépés lenne a karrieremben. Reggeltől estig bent vagyok és dolgozom, persze élvezem.
Nem véletlen, hogy az irodaház melletti társasházban bérelek lakást. – mosolyodott el.

– Sőt, ha lehetne, szerintem az irodádból nyílna egy kis hálófülke, csak hogy még több időt megspórolj. – viccelődött Mia.
– Az tuti. – bólogatott Hellen. – Mostanában viszont olyanokkal jön a főnök, hogy a céges rendezvényeken szívesen látná a férjem, vagy már beéri egy élettárssal is. Na meg ilyen megjegyzésekkel, mint hogy a céges családi rendezvényeken milyen aranyosak a gyerekek. Mikor lett a férj és a család a munkaköri leírásom része? – kérdezte felháborodottan.

– Ugyan már! Timoti mindig is egy… Na, olyan volt. – nyelte le a csúnya szót Mia, mint ahogy azt egy jó anyukának kell – De mért borított ki ez most ennyire?

Hellen hátradőlt a fotelben, és hosszú másodpercekig csak meredt maga elé. Próbálta beazonosítani az érzelmeit. Mért is? Szólásra nyitotta a száját, de semmi. Még pár másodperc eltelt, mikor végre megpróbálkozott egy válasszal.
– Mert elemi ösztönként csapott le rám a hiány érzése. Majd a szomorúság, hogy ha meg akarom kapni, akkor le kell mondanom a munkámról, és oda-vissza. Nem tudom, hogyan lehetne meg minden.

Lehetséges egyáltalán az egész?

– Őszintén? – kérdezte Mia – Nem, de nem is kell. Legalábbis egyszerre. Mindig csak egy szelet kell a tortából. Na jó, esetleg kettő, de csakis annyi, amennyi még jól esik.
– Nem hiányzik a munkád?
– Nem, még nem. Most jobban esik ez a kis klasszikus, étcsokis szelet.
Mindenben van hullámvölgy, kezdet és vég. A munkámban is volt egy olyan szakasz, ahol befejeztem, és lesz egy olyan, ahol majd újra elkezdem. De mindig azt a sütit kell fogyasztani, amivel nem bánod, hogy a többit nem kóstoltad. – kacsintott. – A legfontosabb, hogy légy őszinte magaddal, és tedd fel a kérdést, hogy jelenleg neked mi is a fontosabb?

Ekkor valaki megkopogtatta az asztal mellett lévő üvegfalat. A két nő oda kapta a fejét, és Mia húga, Zoé integetett és mutogatta, hogy bemegy.

– Pont, mint most is. Mi a fontosabb, hogy a szeleburdi húgocskámat megszidjuk, vagy hogy örüljünk annak, hogy végre ideért? – kérdezte, és közben megszorította Hellen kezét. – Na meg persze akad olyan édesség, amiből egy falat is elég.

Hellen meglepődve nézett Miára, majd kiszakadt belőle a nevetés, amit Mia is átvett.

Zoé ebbe a jókedvbe csöppent bele, és kezdett egy új fejezetet.

Tóth Bíborka

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.