Kopogtatás nélkül, bármikor

Az írás varázslás. Misztikus ereje van.

Az első néhány sor megírásával megidéztem az igazi Krisztiánt, aki megjelent nálam.

De azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Mindenki életében van egy szakasz, amikor helyet kap benne egy Krisztián. A tiétek meddig marad?

Ülök az asztalnál, és éppen gombát pucolok. Sikerült szép nagy gombafejeket venni a csarnokban, öröm őket pucolni. Krisztiánt várom vacsorára. Eddig még nem járt nálam. A régi lakásomban sem, mindig csak én mehettem hozzá. Itt meg alig két hete lakom.

Többek között azért is költöztem el a bulinegyedből, hogy itt a kertvárosban tökéletesen távol kerüljek tőle mind fizikailag, mind lelkileg, és hogy abban a közegben legyek, ahova igazán tartozni szeretnék. Tudniillik, itt mindenki házas, és mindenkinek gyereke van. Ez olyan jelféle akar lenni az univerzumnak, hogy én is készen állok már rá.

De hiába költöztem el, Krisztián így is rám talált. És most ő jön. Kifejezetten kérte, hogy jöhessen, még azt is mondta, hogy hiányzom neki. Gondoltam hát, hogy a kedvencét készítem, gombapörköltet, jó borsosan, mert én pedig úgy szeretem. Elég nagy adag lesz belőle, jut holnap ebédre is, nem kell főznünk napközben. De mit is beszélek? Azt se tudom, hogy maradni akar-e egyáltalán holnap is. Mondjuk, biztosan, mert azt is mondta, hogy sok időt szeretne velem tölteni. Talán most majd végre valami megváltozik kettőnk között.

Krisztián egyébként a szeretőm. Vagy én az övé. De nem abban az értelemben, hogy ezzel tönkretesszük egyikőnk kapcsolatát. Nincs harmadik fél. Csak mi ketten. Csak hát mi sem vagyunk igazán ketten. Együtt. Így nem mondhatom azt, hogy a párom. Csak a szeretőm. Mondjuk ez a helyzet meg nem rajtam múlik.

Pucolom a gombát, és mindezek ellenére egészen jó kedvem lesz. Most nem is foglalkozom mással, feloldódom a pillanatban. Ritkán fordul ez elő, mert rendszerint ezer dolgon jár az agyam egyszerre, és ezer tennivalóban is vagyok benne párhuzamosan. De vidéki lány vagyok, így tudom, hogy legjobban gondolkozni az ember életéről a konyhai munka közben lehet. Például miközben gombát tisztítunk, krumplit hámozunk, vagy a borsót fejtjük. Igen, nagyanyám is mindig így csinálta, közben pedig mormogott az orra alatt, most már tudom, hogy nagyapámat szidta olyankor.

Azt is tőle láttam, hogy a legnagyobb bajok idején mindig kávét kell főzni. Teljesen mindegy, hány óra van, ha kell, akkor az éjszaka közepén. Ahányszor összeült a család, hogy valamit meg kell vitatnunk, vagy el kell döntetünk, pl. hogy mi legyen a disznók sorsa, mi legyen a ház sorsa, vagy éppen nagyapám sorsa, nagyanyám mindig felpattant: „Akkor én főzök egy kávét.” Ma is érzem az orromban a kotyogóson jövő kávé illatát, és kicsit mindig fel is gyorsul olyankor a szívverésem, valamilyen pavlovi reflex lehet ez, mert a kávé illatát mindig a bajokhoz kötöm.

Gondolkozom tovább, és hamar elmúlik a jókedvem. Krisztián ugyanis sohasem fog ehhez a családi asztalhoz ülni, állapítom meg szomorúan a tényt. Pedig biztosan jól kijönnének apámmal. Hasonló a humoruk, szerintem férfiaknál ez az egyik legfontosabb, a politikáról is ugyanúgy gondolkoznak. Bár apám valószínűleg nem díjazná Krisztián könnyedségét, és persze nem szeretné, mert engem, mint egyetlen lányát nem szeret eléggé, úgy, ahogyan azt apám szerint megérdemelném. Krisztián meg talán még le is nézné őt, azért mert egész életében munkásember maradt. Nem, jobb is, ha soha nem kerülnek egy asztalhoz.

Mondjuk, nem mintha ez is az én választásom lehetne. Ebben a kapcsolatban mi nem vagyunk egyenrangúak, én erre már régen rájöttem, mégis úgy vonz, mint éjszakai bogarakat a lámpa fénye. Nem találok rá észérveket. Szeretem. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, nem tudom megmagyarázni, hogy mióta, csak azt tudom, hogy szeretem. És ezt az érzést jelenleg nem tudja kitörölni senki és semmi belőlem.

Ő pedig… nem is tudom. Azt hiszem, mindig akkor keres, amikor kétségbe van esve. Ez lehetne jó is, de nem az, mert amint helyrerázom az önértékelését, már útnak is ered, és azt az energiát, amit tőlem nyert, más nők meghódítására fordítja. Mikor elfárad, újra visszajön töltekezni. Igen, Krisztián kifejezetten olyan, mint egy energiavámpír, és mondhatnám, hogy megelégszem azzal, hogy én vagyok a biztos pont az életében, de ez nincs így. Folyton reménykedek. Hogy valamilyen változás következik be a kapcsolatunkban, és nem tudom, hogy hányszor kell még meg nem megtörténnie ahhoz, hogy végre abbahagyjam. A reménykedést és magát a kapcsolatot is.

Na jó, most már egészen ideges is vagyok. Mindent vettem a gombapörkölthez, kivéve lisztet, amivel sűríthetném, így inkább úgy fog kinézni, mint egy gombaleves, és nem, mint egy pörkölt. Krisztián meg majd azt hiszi, hogy annyit nem ér nekem, hogy normális étellel várjam. Kiborítanám szívem szerint, de már késő van, bármelyik pillanatban itt lehet, és nem mondhatom, hogy nincs étel, mert elrontottam. Talán elnézi, hogy nem lett tökéletes.

Bár ő pont azt szereti bennem. Meg hogy nincs velem probléma. Tökéletesen érzelemmentesen tudom kezelni a kapcsolatunkat. Szerinte. Vagyis ezt hitte egészen addig, amíg én egyszer ki nem borultam. Azóta azt érzem, hogy nem tud mit kezdeni velem. Valamiért nem mer elengedni, de felvállalni sem akar. Lehet, hogy tényleg így a kényelmes? De majd most minden megváltozik!

Igaz, ha eddig nem volt belém szerelmes, most nem a gombapörköltem miatt fog belém szeretni. Vagyis inkább ugye a levesem miatt. De hát szívvel-lélekkel csináltam, ezt be kell látnia. Csak egy kis liszt hiányzik belőle.

Gyorsan zuhanyzom is, mert mindjárt érkezik.

Nem jön. Vagyis egyelőre biztosan nem. Még van egy kis munkája, amit be kell fejeznie, és utána még a kollégák is… De érkezik, amint tud.

„Rendben, várlak!” – csak ennyit válaszolok, és tényleg várom. Három különböző könyvnek kezdek neki, de egyikre sem tudok igazán figyelni, percenként nyomogatom a telefonom, hogy nehogy lemaradjak az üzenetéről. Azért ezt a fejéhez fogom vágni, mégis mit képzel, meddig várok rá. Azt már nem mondom el neki, hogy kb. ötpercenként ki is szaladgáltam a fürdőbe, hogy ellenőrizzem az arcom, és mert az idegességtől ötpercenként jött rám a pisilhetnék.

Újabb óra telt el, és még mindig sehol. Most már olyan ideges vagyok, hogy ráz a hideg, libabőrös a karom, és vacognak a fogaim. Be kell bújnom a takaró alá, de előbb még berakom a hűtőbe a pörköltet. Ki tudja, ideér-e ma egyáltalán.

Arra ébredek, hogy elaludtam, és csörög a telefonom.

– Hányas csengőt kell nyomnom?

– 15 -már hallom is a csengetést, de még az ágyban fekszem.

– Engedj be Dóra, kérlek! – kérlel, mert még mindig nem mozdultam. Egy pillanatig átfut az agyamon, hogy most kellene hagyni, hogy lent várjon, de persze felkelek, és persze beengedem. Kell neki egy kis idő, amíg felér a negyedikre, addig én is nyerek egy kis időt. Nem mintha számítana. A szívem majd kiugrik a helyéről, hogy végre itt lesz nálam, és azt hiszem, ez dönt.

Érzem rajta, hogy a kollégákkal inni voltak, így mielőtt hosszas magyarázkodásba kezdene, közbevágok:

– Erre van a fürdő, erre a konyha. Készítettem ki neked törülközőt, a vacsorát a hűtőben találod, én lefekszem – és meg sem várom a választ.

Úgy teszek, mint aki nagyon alszik. Hallom, ahogy Krisztián előbb a fürdőben engedi a vizet, majd a konyhában csörömpöl, a mikró hangját is hallom, majd nagy csönd. Mi ez? Még el is mosogat maga után?

Most jön be a hálóba, és én még a lélegzetemet is visszatartom, amikor befekszik mellém. Hozzásimul a hátamhoz, végigsimít az oldalamon, a keze a derekamon áll meg.

– Fent vagy még, Dóri? – kérdezi gyengédséggel a hangjában.

Csak hümmögök egyet.

-Köszönöm, hogy vacsorát főztél nekem. És sajnálom, hogy nem jöttem időben. Többször nem fog előfordulni.

Egészen halkan mondom, a sötétben valahogy mindig suttogni támad kedve az embernek:

-Tudtam, hogy késni fogsz. És tudom, hogy legközelebb sem fogsz időben jönni. És én legközelebb is várni foglak, és mindig várni foglak, és azt hiszem, valahol ez így van rendjén.

Szeretem.

Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, nem tudom megmagyarázni, hogy mióta és meddig, csak azt tudom, hogy szeretem.

Nem találok rá észérveket.

H.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.