A lányról, akit nem szerettek igazán

 

– Hogy van valaki, valahol, aki engem is… – már másodjára kezdett bele a mondatba, mégsem tudta befejezni. Mindkétszer ennél a pontnál akadt meg, majd elkezdtek folyni a könnyei.

A fiú csak figyelte a Corvin körút megállójának egyik piros székén ülve, ahogy a bojtos sapka alatt azokból a nagy zöld szemekből kibuggyannak a könnyek.
A szemek nagysága miatt kellett a lánynak kontaktlencsét hordani, rosszul fókuszáltak. Sok egyéb mellett ez is olyan információ, amit a fiú már nem tud meg a lányról, de ne szaladjunk ennyire előre.

A könnyeket még le is törölte volna, de valahogy annyira idegennek érezte magától a mozdulatot, hogy inkább úgy döntött, meg sem próbálja. Egyre csak Závada Péter két sora szólt a fejében:”… nem lehettem egyszerre a fájás kiváltó oka, s önnön hazug gyógyszere…”

Valamivel korábban ugyanígy figyelte a lányt, még a pesterzsébeti lakótelepi lakás jobb oldali szobájának ágyán ülve.

A lány – akit az egyszerűség kedvéért nevezzünk ezentúl Évának, a fiút pedig Ádámnak, ami persze metaforikus név, vagyis kettejük kapcsolata bármelyik lány és fiú, nő és férfi kapcsolatára ráhúzható – sietve kapkodta magára a fotelben hagyott ruháit.
Szép arca komoly volt, feszült, bezárkózott pár perccel korábban. A fiú, vagyis Ádám pont elkapta azt a pillanatot, amikor megkeményedtek a vonásai. Alig egy lélegzetvétellel azután, hogy ő azt mondta, csak ,,ellenni” szeretne.

Most éppen azon gondolkozott, hogy milyen furcsa és milyen idegen, ahogy így magára veszi azokat a szigorú ruhákat, még az inget is betűri a szoknyájába, azt a virágos inget.
Úristen, ki hord ma virágos inget?
Egyszer még nagyanyja házában látott pontosan ilyen virágokat, már csak ezért is bele kellene szeretnie ebbe a lánya, meg a bojtos sapkája miatt, de egyszerűen képtelen rá, hogy szeresse és ami a legrosszabb, hogy még csak magának sem tudja megmagyarázni, hogy miért.

Pedig Éva pontosan olyan lány, akibe bele szoktak szeretni és már most ebben a pillanatban, valahol legbelül fájóan érzékelte a tényt, hogy valamikor a későbbi életében, amikor másvalaki mellett fog már élni, egy olyan életben, amiből egyre csak menekülne, sokszor visszagondol erre a napra, hogy akkor kellett volna megfogni a kezét, mielőtt begombolja a blúzon a legfelső gombot.

Persze ekkor még eszébe sem jutott megfogni azt a kezet, csak tovább ült az ágyon és figyelte, ahogy eltakarja a szív alakú anyajegyét a hasán, meg azt a foltot, amit ő harapott a vállába. Majd pár nap múlva először kék lesz, aztán meg sárga a helye és Éva bosszankodva fogja magát nézni a tükörben, amikor már nem lesz köze ehhez a fiúhoz, mert nem tudja olyan könnyen eltüntetni, őt meg elfelejteni, mint ahogy szeretné, hiába törli ki a képeket és dobja ki a Bazilika panoráma kilátójába szóló belépőt.
Ám abban a pillanatban, amikor ez a történet játszódik, még nagyon is sok közük van egymáshoz.

Alig tíz perccel korábban a lány a fiú ágyában feküdt és csak az éppen előbb eltakart anyajegyet viselte magán, meg azt a nyakláncot, ami állítólag meghozza neki a szerelmet. Mosolygott is, amikor rendelte magának, mert akkor már Ádám része volt az életének, mégis a megérzése azt súgta, hogy örüljön ennek a láncnak, nagyon örüljön, mert majd nemsokára vigaszajándék lesz. Magától magának.
Nem tévedett.

Egy ideje mindig jót súgtak a megérzései, amik most egyre csak azt ismételték, hogy ez a fiú nem akarja őt igazán, csak megtűri maga mellett, de nem őrül meg érte. Ő pedig azt akarta, hogy igenis megőrüljenek érte, már nagyon régóta erre vágyott. Igazából amióta csak az eszét tudja erre vágyott, két hosszú éve biztosan, az pedig pont elég idő ahhoz, hogy tökéletesen kihűljön egy emberi szív.

Lehet, hogy Ádámnak is éppen ez volt a baja, ezt azonban nem tudjuk meg, hiszen valamiért képtelen volt rá, hogy az érzéseiről beszéljen. Éva felelősségre is vonta a bojtos sapkájában a 23-as busz kellős közepén, amikor már tökéletesen mindegy volt, hogy a fiú mit gondol, vagy megsértődik-e, mert a lány tudta, hogy neki esze ágában sincs csak úgy „ellenni”.
Érdekes, mert ezután már tényleg olyan őszintén beszélgettek egymással, mint még sohasem korábban.

Van egy másik oka is annak, hogy nem tudunk semmit sem Ádám érzéseiről, mégpedig, hogy ebben a történetben a lány az elbeszélő, így mindent csak az ő szemszögéből ismerhetünk.
Igen, azt is, amit a fiú gondolt az ágyon ülve, igazából csak a lány szerette volna, ha gondolja, ha abban a néhány percben legalább rá gondol. De lehet, hogy Ádám fejében a sportfogadás, vagy a következő munkanap járt, vagy az a másik lány, akit korábban a boltban látott, vagy egyszerűen nem is gondolt semmire, állítólag a férfiak még erre is képesek.

Éva egyébként sohasem akart szakítani vele. Persze ahhoz hivatalosan is együtt kellett volna lenniük, hogy szakításnak lehessen nevezni, ők meg nem voltak együtt sehogy sem. A fiúnak megfelelt ez a nevén nem nevezett állapot, míg a lány definíciót akart, címkéket, biztosítékot, hogy ő barátnő-e vagy sem. Nyilván tudta jól, hogy nem, hiszen ha már kérdezni kell, akkor biztosan nem az, de becsületére legyen mondva szépen végigjátszotta a játékot, amit már úgy nagyjából egy héttel korábban elveszített.
Pontosan akkor, amikor inni mentek a barátnőjével és félt előre, mert tudta jól, hogy az alkoholtól érzelgős lesz és túlcsorduló. Először igyekezett nagyon lazának mutatkozni, hadd legyen a fiú is egy kicsit féltékeny, de aztán éjfél körül annyira jó volt arra gondolni, hogy van valaki, akinek írni lehet az éjszakából, hogy eggyel több szívecskét írt a chat ablakba, mint kellett volna. Másnap már szégyellte is magát, azért különösen, mert a fiú csak viccnek fogta fel az egészet.

Valahogy ekkor jött rá, hogy felesleges mindenféle női praktika, amihez egyébként sem értett, Ádám nem lesz féltékeny, még akkor sem, ha tudná, hogy másik három huszonéves srác áthívta őket az asztalukhoz, nem mintha történt volna bármi is, hiszen onnan is még neki írt üzenetet, de azért mégis egy idegen váll simult az övéhez, legalább két órán keresztül.
Egy egészen kicsit aztán reménykedni kezdett, amikor fél 3 fele a fiú csak rákérdezett, hogy hazaért-e épségben, ugyanúgy, mint mikor megkérte, hogy kísérje el fogászatra, ami már a virágos blúz után, de még közvetlenül a piros székek előtt történt.
A fogászaton várakozás közben egy interjút nézett a kedvenc színészével, egészen jó kedve lett tőle és ezt is szíve szerint elmesélte volna, meg azt, hogy az asszisztens megkérdezte, hogy kire vár és ő azt felelte, hogy kísér: úgy könyvelték el, mint valakit, aki a fiúhoz tartozik. Jó lett volna ezeket elmondani neki, ha tényleg igazán egymáshoz tartoztak volna és a lány nem értette, hogy miért nem lehet mindig így, meg ahogy éjszaka ölelték egymást.

Ádám meg nem értette, hogy miért kellene ennek mindig így lenni, hogy miért jön ez a lány és mint egy forgószél mindent kimozdít az összes sarkából és összekuszálja az életét, ami addig se volt kifejezetten rossz. Csak néhanapján hiányzott belőle valaki, azért is regisztrált arra az oldalra, ahol aztán mindketten jobbra húzták a másikat és pont ezzel a kis őrülttel hozta össze a sors. Nem hiába várt négy teljes napot mielőtt írt neki.
Ezt a négy napot nem a lány találta ki, a fiú mondta, nem sokkal a megismerkedésük után.

Most meg egészen szomorúan nézett a lányra és nem tudta letörölni a könnyeit, de azért magához ölelte, a homlokát a homlokához hajtva. A kezét is szorosan fogta, nem is engedte el az első metrónál, az utolsó pillanatig mintha lett volna esély arra, hogy egyikőjük visszakozzon.
De hát, közeledtek az ünnepek és az évnek ebben a szakaszában mindennek nagyobb súlya van.

Így színt kellett vallani, nem lehetett tovább, csak úgy, „ellenni.”

H.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük